„Mert nincs szebb halál, mint egy diófa alatt, a borospince előtt, ősszel, közvetlenül a szüret után, amikor az újbor már szunnyad és erjed a hordókban, a diót leverték a fáról, s a napnak szelíd ereje van még, mint az öreg ember szerelmének.” (Márai Sándor: Magyar borok)

„Ama emlékezetes diófa állott az udvar sarkában – dehogyis állott, hanem uralkodott -, amilyen diófát azzal a messzilátó szándékkal szoktak elültetni, hogy legyen valaki a háznál, aki a rajongásig szeretett gyermekeket, az imádott unokákat a kellő időben, a rossz gondolatok idején fejbe veregesse a lehulló gyümölcseivel. A diófa alatt asztal, amelyen kártyát vetni vagy szent bibliát is szokás olvasgatni, amikor elkövetkezik a hosszú őszi nap, de már nincs foga a napsugárnak.” (Krúdi Gyula: Szindbád, Három éjszaka)

A diófa mindig is szent fának számított. A kelták és a korai germánok a kilencet szent számnak tartották. A diófák levele legtöbbször kilenc levélkéből áll. A kilenc bűvös, szent szám, a hármasság hármassága. Szerintük a diófa Vashaannak, a Szelek és a Világosság Urának fája. Ezért a diófa a Levegő és a Tűz alapelemek része. Ezért a druidák időjárási varázslatainak állandó eleme volt diófa égetése. A diótermés alakja mágikusan hasonlít az ember fejéhez. A dió bűvös színe a türkizkék. Varázsköve a türkiz és a kék topáz. Vashaan és a dió szent madara a sas. És amint a sas köröz, a dió runa-köre az „Első örvényt” írja le az univerzumban. A dió a kifelé ható erő, a kifelé irányuló mozgás, az expanzió, Shava vonzásából. Így a diónak mágikus ereje van a bőségre, a határok, a láthatár tágítására, a tudás bővítésére, az érzékek felfokozására. Köre határtalan, kora mérhetetlen. A dió termése a világ teremtésének mítoszával kapcsolatos, amelynek fergeteges kavargásában a diófa a földre rázta dióit. Azokat a mókusok szedték össze, és a diókból fakadt a Törpék nemzetsége. A diófa anyaga az egészen világostól az egészen sötétig színeződik, és nagyon alkalmas varázslatokhoz, jóslásokhoz. Sokszor örvénylő, más fénynél más mintát mutat. Elvonatkoztatott inspirációk születhetnek látványától. A régi görögök a diót Zeusznak szentelték, minden istenek apjának. Szent ételeikben a dió is szerepet kapott, és „szerelmi bájétel”-ként is szerepelt. A klasszikus ókorban a görög kultúrkörben Zeusz, a főisten fája volt, valamint Artemisz istennőé. A Kariatida-monda egyik változatában a Dioniszosz által diófává változtatott Karüa körül járták el később a lakóniai leányok az Artemisz-ünnepségek körtáncát.

A diófa az istenek fája. Allahé is és az ő prófétájáé, Mohamedé. No, nem a sivatagos Arábiában, hanem a mohamedán Kirgizisztánban, ahol a hegyekben bőven nő és terem a diófa. Egy helyi monda szerint Mohamed elküldte egy megbízottját, hogy keresse meg a világ legszebb helyét, a földi paradicsomot. Aki hosszú vándorlás után a kirgiz hegyekben találta azt meg egy hegyi tónál, amibe habos hegyi patakból felséges vízesés ömlött, körötte pedig az aranyló napsütésben üde zöld volt a fű. Egyedül a fák hiányoztak a tökéletes szépséghez. Jelentette Mohamednek, aki diót küldött oda, amiket embere egy hegytetőről a környező völgyekbe szórt. Azóta, hogy a diófák elszaporodtak, valóban a kirgiz hegyekben van a földi paradicsom.

A diófa átvett valamit az istenektől. Olyasmit, amire az emberek nem képesek, akármilyen okosak vagy fejlettek. A teremtést leste el az istenektől, létrehozni valamit a semmiből. Hogy mit hoz létre? Saját magát, a diófát, a diófa faanyagát. Mert a diófa faanyagát nevezik a föld hatalmas részén, mindenhol, ahol spanyolul beszélnek, madera-nak, ami magyarra egyszerűen csak anyagként fordítható. Matéria – az eredeti latinból.

Egy ógörög legenda szerint egyszer fiatal lányok egy csoportja körtáncot lejtett a szent fa, a diófa körül. Megijedtek valamitől, valakitől, és a diófa alatt kerestek menedéket. A diófa pedig megvédte őket. Diókká változtatta, és elrejtette az ágai között. Persze, a leányok között – mint mindig – boszorkányok is voltak, a diófa azóta is az ő fájuk. A diófa a boszorkányok társalgója. És táncterme, mert ha leszáll az éj sötétje, bizony, még táncolnak is körötte. Tudvalevő, hogy a boszorkányok földöntúli titkok és praktikák tudói voltak. És ezt nem lehetett tűrni, mert a földön túli világ ismeretére az egyháznak volt monopóliuma. Ezért az egyházi és a vele szövetséges világi hatalmak üldözték, pusztították a boszorkányokat, nehogy már a monopólium megtörjön. A legbiztosabb az volt, hogy máglyán égették meg őket. A máglyahalál nagyon fájdalmas volt, ezért a boszorkányok igyekeztek elkerülni. Egy mód volt rá, amire a boszorkányok képesek is voltak, üldöztetés esetén bele kellett bújni egy diófa törzsébe. Ezért van ma a Boszorkányok Völgyében annyi öreg diófa. Ezért a középkorban rendszeressé vált, hogy ahol egy szép diófa nőtt, tehát minden faluban, a közelben templomot is kellett építeni, hogy helyből el tudják űzni a Gonoszt. Van is templom minden faluban.

A diófa sok, áldott diótermésével régi termékenységi jelkép is. A bőség, a hosszú élet jelképe. A magyar nép körében is és még sok más népnél is. Egyúttal a dió és a diófa ősi szerelmi praktikák eszköze is. Az ógermán Freja istennő fája a diófa volt, maga Freja pedig a szerelem és a termékenység istennője. A diófát a rómaiak Jupiternek szentelték, és Diana ünnepét a rómaiak diófa árnyékában tartották meg. A római korban, Itáliában a dió a házassági ceremóniák kelléke volt. A Nápolyhoz közeli sorrentói félszigeten általános szokás volt dió ajándékozása a menyasszonyoknak. Házasságkötés enélkül nem mehetett végbe. Ugyancsak a római kor óta szokás a lakodalmakon a dió szétszórása. Az ifjú párra diót szórtak, hogy Jupiter a fiatalasszonyt termékenységgel ajándékozza meg. Persze, termékenység házasságon kívül is előfordulhat. Az így született gyereket német földön a középkorban „diófáról pottyant” gyereknek mondták. A hazai Luca napi népszokásokban is szerelmi jelképként szerepel a dió. Luca napján a lányok diót kötnek zsebkendőjük sarkába. Karácsony böjtjében ébredés után az ablakban feltörik, és szép lassan eszegetve várják, ki megy az utcán. Ha legény, ő lesz a jövendőbeli. Ha a pasi öregebb a kelleténél, neve a jövendőbelié. A magyar nép körében a dió a termékenységen kívül a vele szorosan összefonódó egészség jelképe is, az almával együtt. És a bőségé, gazdagságé. Az alma és a dió a legsötétebb téli napokon a szépség és egészség megidézésére, a rossz távoltartására szolgált. A legsötétebb télben, a karácsonyi reménysugár felvillanásakor az ünnep nem múlhat el dió nélkül. A legszebb diók a karácsonyfát díszítik, a többi pedig a karácsonyi süteményekbe kerül. Mi, magyarok ilyenkor esszük meg éves diófogyasztásunk felét. A karácsonyesti, dióval kapcsolatos cselekményeknek nincs vallásos jellege, a karácsony népi megünneplésébe olvadt pogány hagyományokról van szó, amelyek szerint a karácsony, mint évkezdő ünnep alkalmával megjósolható, mágikus úton befolyásolható a család sorsa, egészsége, gazdagsága. A dió a karácsonyi vacsora része volt, ebből jósolták meg a családtagok egészségét, betegségét, halálát; mindenkinek osztottak 1-1 vagy 3-3 szemet, és ki-ki a neki jutott diószemek épségéből következtetett jövő esztendei sorsára.

Az elkövetkező év időjárását 12 üres fél dióhéjba tett vízből jósolták meg, a víz elpárolgásának mértékéből következtettek másnap reggel az év 12 hónapjának csapadékmennyiségére. De nemcsak karácsony éjjelén, hanem az egész évben hitték és követték a dió egészségteremtő csodáját. Kígyómarás, kolera, golyva ellen év közben azonnal kellett intézkedni, diót kellett ilyenkor enni. Megelőzésként pedig nyakba kötve hordani. És a legbiztosabb megelőzés: már a csecsemő fürdővizébe is diót kellett tenni.

A rómaiak a nux (dió) szót a nox (éjszaka) szóval is rokonították, összefüggést találva a dióhéj fekete leve és az éj sötétje között. A középkor sötétségében a diófa jelentett egy kis fényt a nép körében. Ha a nyári napforduló idején, Szent János napján, amikor a legtöbb a fény, egy diófalombot függesztünk az ajtóra, az ablakra, vagy akár a tehénistállóra, akkor megőrizhetjük a világosságot.

Szintén hazánkban volt szokás. A karácsonyi vacsora után mindenki tört egy-egy szem diót, és az akkori szokás szerint, akinek egészséges dió jutott, az arra számíthatott, hogy egészséges lesz egész évben. A karácsonyi dióevés szinte az egész magyar nyelvterületen ismert. Az egészséges dió egészséget, a rossz dió betegséget jósolt. Karácsonykor különféle magyarázattal szokás volt a diódobálás a sarkokba. Egerszegen keresztet vetettek, majd az „Atyának, Fiúnak, Szentlélek Istennek” fohásszal dobták a négy sarokba a diót. Nyitragerencséren még emellett azt is mondták: „Édes angyalkáim megajándékoztatok erővel egészséggel, én megajándékozlak egy-egy dióval.”

Folytathatnám még jó sokáig a német, francia, spanyol osztrák, román, kínai, szokásokat, hiedelmeket. Akit érdekel bővebben milyen babonák is kapcsolódnak még a dióhoz, ezen a linken elolvashatja: https://dioskonyv.hu/45-03/1.htm#

A diófa a bölcsesség jelképe is. A hatalmas, öreg diófa alatt úgy érezzük, derűs bölcsességgel néz – és segít – bennünket. Mosolyog rajtunk, de megért bennünket. Az ő dimenziói azonban mások. Méretben is, időben is messze meghalad minket. Az emberi aggyal való összehasonlítás az ógörögök tudományosságáig nyúlik vissza. A rómaiak a dió görög nevét, Karyát a Kara, fej szóból származtatták, – annak a hasonlatnak alapján, hogy a dióhéjban mint koponyában belül található az agyvelő-formájú dióbél, – és így rejtett bölcsességet szimbolizált. A csonthéj a koponya, a vékony bélhártya az agyhártya, a dióbél barázdái az agytekervények. Az ember legnemesebb szervét azonosították a legfinomabb csemegével, és általános hiedelemmé vált, hogy a dióbél a legtöbb agyi betegség gyógyítására jó. A picike dió magjában ott rejtőzik a hatalmas fa lehetősége, és a mi picike agyunkban is a hatalmas tudásé. Mint ahogy a diófának emberöltő kell, hogy bőven termőre forduljon, úgy a kisgyerekből is évtizedek múlva lesz értelmes felnőtt. A dió a jövendő nemzedékbe vetett hitet is jelképezi. A karácsonyfára kötött aranydió a jövő fénylő bölcsességét is ígéri nekünk. Százszor előbb itt volt már a Földön, mint amióta az első előemberek megjelentek. Neki van ideje, túlél minket.

A dióhéj zártsága a halál jelképe is. A diófa mint halál-jelkép pedig a fa által kibocsátott, fűre-fára, rovarokra halálos vegyszer hatásából eredeztethető. A rómaiaknál a diófa nem kapott egyértelműen pozitív szerepet. Az igaz, hogy a diót mint a termékenység szimbólumát vették át a görög szimbolikából (Artemis helyébe Dianát helyettesítve), és a dió úgy a házassági, mint a templomi szertartásoknak is kelléke volt. Ugyanakkor a Kara (Karya) szót Kháronnal, az alvilág hajósával rokonítva azt állítják, hogy a diófa Kháronnak, rajta keresztül az alvilágnak szentelt fa. Már a régi rómaiak is mondták, hogy a dió (nux) sötét-fekete leve miatt „sógorságban van” az éjszakával (nox). És a halállal. Az ősi szláv hiedelemvilágban a diófa a földalatti világ fája volt, a boszorkányoké, a gonosz szellemeké. Óvatosan kellett közeledni hozzá. Nem volt szabad kivágni, mert aki baltát emelt a diófára, azt a szellemek halállal büntették. Ezért soha nem ültettek diófát közvetlenül a lakóház elé. Egyszer úgyis ki kell vágni, nehogy akkor érje baj a ház lakóit. Aki halálos beteg volt, azt azzal a kifejezéssel illették, hogy „húzza a diófagyökér”. Európa egyes vidékein ma is tartja magát a mondás, hogy „diófa alatt ne aludjunk el”, mert kipárolgásától egészen kábák leszünk, ha felébredünk. Ha felébredünk!

A dió a halál jelképeként a segítségünkre is lehet. Abban, hogy ne féljünk a holtaktól. Valószínű, szláv hatásra, de a magyar népben is mélyen gyökerezik az a szokás, hogy az új év elején, vagyis gyakorlatilag karácsonykor a lakószoba négy sarkába diót kell dobálni. Ilyenkor jönnek elő ugyanis a halottak, akiket a legfinomabb csemegével, a dióval kell kiengesztelni, hogy az értük hozott dióáldozatot fogadják el, ne bántsanak, hagyjanak békén minket.

Forrás: https://dioskonyv.hu/01-01/1.htm#tart

A diófa az egyik kedvenc faanyagom, amivel minden alkalommal hihetetlen élmény vele dolgozni. Az első pozitív benyomást a diófával kapcsolatban, vizuális élmény okozta, miután feldaraboltam a szükséges méretre. Ugyanis a geszt erezete valami felemelően szép. Egyszerű vonalak, ívek, árnyalatok. Ráadásul, miután a pipa felölti végső alakját, és az első felületkezelés is megtörténik a meleg méhviasszal, az minden addigi látványt felülír és előtűnik a fa lelkének, bensőjének darabkája! Elképesztő mintázattal képes meglepni, minden alkalommal, amikor dióból készítek füstölgőt. Tökéletesen hajlítható, készségesen mutatja az erezet, hol kell meghagyni, vagy elvenni belőle, hogy büszkén viselhesse tökéletességét. Igaz az illatát szokni kell, de már az első perctől kezdve tudtam, diófa pipám lesz nekem is.

A dió, egy pipás ember kezében kommunikál. Biztosan állítja, aromás dohányokat nem szeretne látni. Ennek jelét is adja, ha az ember mégis megpróbálkozik vele. Viszont a natúr dohányokkal olyan kapcsolatot lehet kialakítani egy diófa pipa segítségével, ami elképesztő mélységekbe és magasságokba képes vinni, a füstbe való merengés alatt. Remekül bírja a hőt, de a túl intenzív parazsat nem igazán kedveli. A nedvességet is jól kezeli. 

Ha sikerül olyan, pipához alkalmas szelethez jutni ami egyben van még széltében, akkor a fejhez a szíjácsot használom, ami világosabb. A szár pedig a geszt sötétebb, jellegzetesebb részéből készül. Ugyanis a minőségek, a női és a férfi is, ugyanolyan fontosak. A szíjács (a kéreghez közelebbi rész) szállítja az élő fának az éltető vizet (női minőség), tápanyagokat az ágakhoz, levelekhez, termésekhez. A belső, erősebb, masszívabb része a geszt (férfi minőség) adja a fa erejét, tartását. Ahogy annak az életünkben is működnie kellene a nő-férfi kapcsolatokban, hogy az egyensúly létre jöhessen a mindennapjainkban. Érdekes gondolatom támadt egy alkalommal, amikor így készült egy diópipa. Az állatvilágban is jellemző egyes fajokra, hogy a hím a díszesebb, míg a nőstény a természetben rejtőzve neveli, védi utódait.

Természetesen más fákkal is jó viszonyban van a dió. A tölgy, a szilva is igen jó társai, ha a szár kiválasztásáról van szó. Kőrissel is szoktam házasítani- Érdekesség képpen, diópáccal megfestve, majd az erezetéig visszacsiszolva, remekül illeszkedik egy sötétebb színű fából készült fejhez.

A diófa életkora elérheti a 160 évet is, de élnek matuzsálemi kort elérő fák is, amik nem ritkán 600 év körüliek. Mikor az évei száma megközelíti az emberöltő hosszt, a bölcsesség korát, az a külsőrészén, a kérgén is megmutatkozik. Elkezd ráncosodni, akárcsak az idős ember bőre.

Egy kis érdekesség, miért kapcsolódik a magyar ennyire a dióhoz. „Egyes források szerint a diófa az i.sz. 4. században került Kínába. Ezt látszik alátámasztani, hogy a dió kínai neve, hu tao tükörfordításban „barbár őszibarack”-ot jelent. A kínaiak barbároknak elsősorban az akkor Kína területén is élt ázsiai hunokat mondták.”

Hogy milyen régen ismeri az ember a diót? Az emberi őstörténet, a történelem hajnala már kapcsolatos a dióval. Az ember ősei az emberré válás folyamata alatt végig diót ettek. A dió az ember egyik legősibb tápláléka. A legrégebbi, ember által fogyasztott dió maradványait észak-iraki ásatásokban lelték fel, a Shanidar barlangokban. Mintegy 50000 (nem tévedés, ötvenezer) évvel ez előttről.

Mivel az ember ősidők óta ismeri a diót, sok nép ősi mitológiájában, népszokásaiban is szerepet kapott. A Bibliában is olvashatunk a dióról, mégpedig igen előkelő helyen, rögtön a Biblia elején, Mózes I. könyvében. A 43. részben a következők állnak: „11. És monda nekik Izráel az ő atyjok: …vigyetek ajándékot annak a férfiúnak; …mirhát, diót, mandulát.” Tehát amikor Mózes a Biblia első könyvét írta, a dió már értékes ajándék volt. Salamon, a zsidók legendásan bölcs királya is érdemesnek tartotta megörökíteni: „A diófás kertekbe mentem vala alá, hogy a völgynek zöld füveit lássam”. Vagy másik Bibliafordítás szerint: „A diófásba mentem, hogy megnézzem, fakad-e (az élet) a völgynek aljában; hogy lássam, kihajtottak-e már a szőlők, s virágba borultak-e a gránátalmafák.”

Surányi Dezső-féle Carya-mondából: „Kárüa lakóniai királyleány Dionüszosz szeretője lett, de váratlanul meghalt. Emlékül az isten diófává változtatta a leányt. Dionüszosz vitte meg a gyászhírt a lakóniaiaknak, akik templomot építettek Artemisz-Kárüátisznak. Elsőként itt használtak nő alakú oszlopokat, amelyek a diónimfáknak és Kárüának a szimbólumává váltak. Artemisz nagyon élvezte a diónimfák táncát, szívesen nézte őket. A kariatidák az eksztatikus tánchoz zöld nádkoszorút viseltek fejükön.”

Hérodotosz, a világ első történésze már az i.e. 5. században írt a dióról, és megállapította, hogy a dió különös életerő birtokosa.

Vergilius a házassági ceremónia leírásakor már ír a későbbi, általános szokásról, a menyasszony és a vőlegény elé hintett diókról.

Amikor a Rómaiak Britanniát meghódítva feljegyezték a helyi kelta lakosság szokásait. Az egyik ilyen szokás volt, hogy a nyári napfordulót „a nyárközepi éjszaka” jelenlegi, ismertebb nevén Szent Iván-éj megünneplésével tették emlékezetessé. Feljegyezték, hogy a britek ezt az ünnepet a zöld dió szedésével és diós italok ivászatával kapcsolták össze. És amikor még előbb a római légiók Galliába mentek, ott azt jegyezhették fel írnokaik, hogy a gall nők diófestékkel festették hajukat, és ruháik alapanyagát is diófestékes vízben áztatták.

Egy amerikai egészségügyi folyóiratban arról számoltak be nemrég, hogy – részben a diófogyasztással, részben az olivaolaj és a porcsin fogyasztásával összefüggésben – a prehellén Krétán gyakorlatilag ismeretlenek voltak a szív- és érrendszeri elhalálozások (Santé Magazine 1994. évi 4. sz.).

A diófa, a legelőször termesztésbe vont gyümölcsfák közé tartozik, a sárgabarackkal, fügével, olajfával, datolyával, mandulafával együtt.

A diófa egy nagy vegyi üzem, és olyan anyagokat gyárt, amik számunkra egészségesek, fontosak. Nincs a diófa által termelt vegyszerek között egy sem, amely az emberre káros lenne. Annál több a tápláló, az egészségvédő, a gyógyhatású anyag. Mennyiségi vagy fontossági sorrend nélkül, nem említve a diótermés anyagait: C-vitamin, juglon, flavonoidok, tannin, ellagénsav, nucit, glicerrizin, fehérjék, cellulóz, quercetin, sőt, a levelekben koffeinsav, nikotin, tokoferol, szerotonin és kalcium-pektát is van. A diónövény legjellemzőbb kémiai anyaga a juglon. Nemcsak a közönséges dió termeli, hanem a feketedió, az észak-kaliforniai feketedió, a vajdió, a japán dió, a mandzsúriai dió, sőt, a Juglans nemzetségen kívüli diófélék, a pekándió, a hikorik. A juglon az élőlények egész sorára mérgező hatású. Baktériumokra (például Bacillus coli és Staphylococcusok), gombákra, (már a spórából fejlődő gombacsírára is), növényekre, férgekre, rovarokra, halakra. Az emberre nem.

Akit bővebben érdekel a dióra jellemző kémiai anyagok számomra érthetetlen elemzése, felsorolása, látogasson el a következő oldalra: https://dioskonyv.hu/06-11/1.htm#

A dióbél fogyasztása bizonyítottan csökkenti a kis sűrűségű koleszterin mennyiségét a vérben, jelentősen csökkenti a szív- és érrendszeri kockázatokat, a növényi olajokon alapuló táplálkozás mellett is, annak jótékony hatásán túlmenően. Ez előtt a vizsgálat előtt a mediterrán diétát tekintették a legegészségesebb étkezésnek, a szív- és érrendszeri kockázatok csökkentése szempontjából. A napi kismértékű diófogyasztás az érfalon lerakódott koleszterinek mennyiségét csökkenti, azokét, amelyek keményítik, rugalmatlanná teszik az érfalakat. Az olajos magvak közül a dió olaja a legalkalmasabb erre a célra, mert olajsavainak összetétele a legkedvezőbb az emberi szervezet számára. A diófogyasztás eredményeként javul az érfalak rugalmassága. A dió olajsavai a véredényrendszer falainak gyulladását is visszafogják. Önmagában az E-vitamin magas szintjén keresztül is érvényesül a dióbél szívvédő funkciója. Omega-3 olajsav tartalma miatt a cukorbetegeknek is ajánlott fogyasztani. a kedvező összetételű olajok, a dióolaj fogyasztása javítja a cukrok felszívódását, csökken az inzulinrezisztencia.

A dióbél B-vitamin tartalma az idegrendszer tápanyagának nevezhető. Nagy szerepe van az idegsejtek és a retinasejtek fejlődésében. Fontos agyi funkciókat segít, elejét veszi az idegesség megjelenésének és a koncentráció csökkenésének. Ha fáradtak vagyunk, vagy csökken a figyelmünk, étkezések közötti időben kevés dió fogyasztásával gyorsan helyreállíthatjuk szürkeállományunk megszokott, szabályos működését. Idegrendszerünk karbantartására egyenlő arányú dióbél-mazsola-sajt keveréket ajánl egy orosz étkezési tanácsadó.

A krónikussá váló feledékenység ellen is jó – állítólag. A diófogyasztás emlékezetjavító hatása is ismert. Többek között az Alzheimer-kór megelőzésére is remek természetes szere.  De a daganatos megbetegedések megelőzésében is élen jár, sőt az időskori csontritkulás ellen is jó hatással van. Sőt, folyamatos beépítése az étrendbe, inkább csonterősödéssel jár. Sőt! Olvastam olyan írást is, amiben arra a következtetésre jutottak, a dió jobb, mint a Viagra!  Az alvást is segíti a dió fogyasztása, a benne található melatonin által. Ez remekül kiegészíti a pajzsmirigy éjszakai inaktív állapotba kerülő  melatonin termelését.

Emlékezzünk a régi mondásra: „Naponta egy alma az orvost távol tartja.” És ezt is tegyük hozzá: „Napi kevés dióbél, és az ember tovább él.”

Stressz ellen is hat a dió. A diófa levele az aszpirin hatóanyagának (acetilszalicilsav) egyik kémiai formáját (metilszalicilát) állítja elő, és kimutatható mennyiségben a légkörbe bocsátja. A diófa körzetében mennyivel jobbnak, szinte gyógyhatásúnak érezzük a levegőt. Mert valóban jobb. Nemcsak a diófa levele, hanem a dióbél, pontosabban olaja is hat a stressz ellen.

Diófa horoszkóp:

Nálunk a diót a mogyoróval azonosan jellemzik. Mindkettőt a kígyóval hozzák összefüggésbe, azt pedig a bölcsességgel. Valóban, a kemény koponyán belül rejtőzik a bölcsesség. Eleink a mogyorót termékenységjelképnek tartották. A dió ebben is a rokona. Ez utóbbit pl. a zsidók afrodiziákumnak tartották, a latinok pedig a házasságkötéssel hozták vallásos kapcsolatba. Ennek is jelképes oka lehetett; talán az, hogy a héjának két fele oly szorosan összeforrt. A népdal is “diófa levelin termett” szerelemről énekel, a szólás pedig úgy tartja, a vadházasságban, tiltott szerelemben élők ”diófa alatt esküdtek”.  A diófa egoista, hajthatatlan, sőt néha kifejezetten agresszív. Már kora ifjúságában saját útját járja. Erről senki sem tudja letéríteni. Szellemi horizontja tág, szinte a lehetetlent akarja. Reakciója spontán. Mérhetetlen becsvágya sokszor rugalmatlanná teszi. Gyakran ébreszt ellenszenvet másokban. Személyiségét azonban ennek ellenére sokan csodálják. Az olcsó népszerűség nem az ő kenyere. Zseniális stratéga, sokoldalúan intelligens. Szorgalmas és igyekvő. Vágyik a változatosságra, kalandokra, de mivel gyökerei mélyek, mozdíthatatlan. Állandóan kiéhezett a csodálatra, elismerésre. A szerelemben roppant szenvedélyes. Akinek egyszer igent mondott, ahhoz abszolút hű és alkalmazkodó. Féltékenysége azonban állandó problémaforrás. Ha a házasságán erőt vesz az unalom, szenvedélye újra lángra lobban, és új partner után kutat.

Forrás:

https://dioskonyv.hu/01-01/1.htm#tart

Amikor jött a gondolat, már több mint egy éve, hogy a fák minőségéről, kezdek egy sorozatot a blogon, nem is gondoltam volna, hogy a bennük rejlő elképesztő mennyiségű és minőségű analógia micsoda tudást hordoz. A szokások, babonák. A világunk különböző népeinek élő hagyományai milyen sokszínű, az élethez szorosan kapcsolódó ismeretanyagot kapcsolhat egy egyszerű kis eszközhöz, mint a fapipa. És higgyétek el, ha ráhangolódtok ezekre a minőségekre, a gondolatokban, a mindennapokban ott lesznek velünk, segítik az utunkat. A dohány használata a mai világban inkább a függőségről és az anyagi javak gyarapításáról szól. De ha úgy lesz része a füst az életünknek, hogy csak akkor nyúlunk hozzá, amikor annak ténylegesen akkor és ott ideje van, hihetetlen támogatást kaphatunk tőle. Ezt nagyapáink, dédapáink, tudták és használták. Valószínűleg a vérükben volt ez a tudomány. Azt gondolom, ha ezekhez az eszközökhöz nyúlunk, egy kicsit velük is kapcsolódhatunk. A mai világban nagyon nagy szükségünk az útmutatásukra, hogy ne csak túléljük a mindennapokat, hanem megéljük azokat, és valós értéket hozzunk a sajátunk, és mások életébe. Éljünk, még ha néha igen nehéznek tűnnek is az egymást követő napok, hetek, hónapok. Ebben nekem sokat segít a pia és a dohány amit füstölök belőle. Nem buzdítok senkit a dohány használatára! Amiket leírok, saját tapasztalások. Mindenki eldönti, milyen segítséget vesz a kezébe.

Több fajta fából készült pipa is pihen a polcomon. Sokféle dohánnyal szeretek pöfékelni. Persze nem egyszerre. Nem mindig esnek jól az erős fűszeres dohányok. Egy nyáresti pöfékeléshez mindenképp valamilyen kellemes illatú dohányt tömök, általában valamilyen gyümölcsfából készült pipába. Aztán ott az ősz. Akkora megváltoznak az energiák, más típusú dohány, más, erősebb minőségű pipából esik jól eregetni a füstöt. Télen nem nagyon pipázok. Akkor általában pihennek a füstölgők, és én is. Talán havi egy két alkalommal kerül valamelyik pipába dohány. Ami biztos, szinte teljesen szárazan, erős füstöt eregetve, intenzíven pöfékelve. A tavasz ismét a friss energiák táncával érkezik, és ahhoz illő pipa, dohány kerül a kézbe. Női vonalakat idéző kecsesebb vonalakkal, lágy, lassú füsttel köszöntve az újrakezdést. Kicsit elkalandozok, amikor a pipák alapanyagául szolgáló már ’halottnak hitt’ fákból újraéledő pipákat készítek, vagy csak elmélkedek róluk. De ezekben a gondolatokban mindig ott vannak azok a minőségek, azok a jelentések, amikkel az ember az évszázadok, évezredek alatt felruházta őket. Ezekből kaphatunk segítséget a fáktól, ha tiszta szándékkal, alázattal használjuk őket.