Biztos van több féle verziója a történetnek, ami a Szent Pipa megérkezéséről szól az emberek világba. Én is több változatban hallottam, de a lényegét nagyjából mindenki ugyanúgy mesélte. Mikor olvastam ezt a könyvet, úgy gondoltam ezt a történetet megosztom, milyen minőség is a pipa, milyen minőségben kellene hozzányúlnunk a dohánnyal együtt, miért is kapta az ember ezt az eszközt. Akit megérint a téma, ajánlom olvassa végig a könyvet.

Persze én is szoktam (nem is túl ritkán) egy-egy kedvenc dohányt csak úgy az ‘íze kedvéért’ pipába tömni. De valahol mindig ott van körülöttem, a pipa és a dohány minősége az izzó dohányból eregetett füstben.  

Részlet a “John Fire Lame Deer – Richard Erdoes: Sánta Őz a sziú indián sámán” című könyvéből

     “Nagyanyáiktól tudjuk, hogyan került a szent pipa törzseinkhez. Egyszer egy nyáridőben, megszámlálhatatlan emberöltővel ezelőtt, népünk különböző csoportjai, szokásos éves találkozójukra gyűltek össze. A vidék gyönyörű volt, mindenfelé magas fű és virágok borították, de az emberek éhesek voltak. Sokkal-sokkal előbb történt mindez, hogysem fegyverünk, vagy lovaink lettek volna, és a vadászok élete nehéz és bizonytalan volt. Az egyik sziú törzs – az itázipkho, az ‘íjnélküliek’ törzse – már napok óta nem evett egy falat húst sem. Kiküldtek hát két vadászt, hogy bölények után cserkésszenek.

     A két ember sokáig járt vad után, de egyetlenegyet sem találtak. Végül egy hegytetőre érkeztek, ahonnan messze-mesze elláttak, és megpillantottak valamit ami feléjük tartott. Először azt hitték, hogy bölény, de amikor közelebb jött, kiderült, egy szép fiatal nő, a legszebb, akit valaha csak láttak. Finoman megmunkált hófehér szarvasbőr ruhát viselt, olyan csodálatos volt a ruha díszítése, nem lehetett emberi kéz műve. Haja lazán omlott  vállára, kivéve baloldalt, ahol bölényszőrrel fogott össze egy tincset. A hátán batyut vitt, kezében zsályalevél legyező.

     A csodálatos asszony így szólt a két vadászhoz: “Ne féljetek! A bölények nemzettségéből jövök, üzenetet hoztam a népeteknek, mégpedig örömhírt.” Ahogyan ott rátekintett az asszonyra, az idősebbik vadász ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy magáévá tegye. Feléje nyújtotta a kezét, meg akarta érinteni az, csak hogy az asszony lilá vákhá, az embernél magasabb rendű lény volt, aki nem azért jött, hogy egy férfi kéjes vágyait betöltse. néha úgy mesélik, amikor a vadász kinyújtotta az asszony után a kezét, hirtelen egy felhő ereszkedett rá és beburkolta. Amikor a felhő eloszlott, a férfiból mindössze egy halom szikkadt csont maradt. A történet nem csak ebben a formában maradt fenn, és nekem sem egészen így mondták el a szellemek. Ha eljön az ideje és úgy érzem majd, képes vagyok rá, többet is mondok erről. Egy azonban bizonyos – azt az embert a vágy ölte meg, mint előtte és utána megannyi mást. Ha ez a föld valaha elpusztul, annak az oka kéjvágy lesz, az élvhajhászás, az, hogy mindenki csak a maga kielégülését keresi, a mohóság, amivel a zöld békabőrt (pénzt) hajszolják az emberek, akiknek csak a saját személyük a fontos, akik mit sem törődnek mások elképzeléseivel.

     Így hát csak egyetlen fiatal vadász maradt, és a Fehér Bölény Asszony azt mondta neki, térjen vissza népéhez, szólítsa fel őket, kszüljenek fel az ő fogadására. Elmagyarázta mit kíván tőlük. Állítsanak egy nagy tipit, és benne egy ovágá vákhá-t, egy megszentelt földoltárt. Azt is kérte,  tipiben legen egy bölénykoponya, és három botból készítsenek egy kis állványt.

     A fiatalember, visszatért a népéhez, és elmesélte, mi történt vele és a társával. Elmondta nekik, hogy másnap reggel egy szent aszony jön hozzájuk látogatóba, aki a bölének nemzettségéből hoz nekik üzenetet. Azt is elmondta, mit kíván tőlük az asszony, és mindezt meg is tették úgy, ahogyan azt az asszony kívánta.

     Másnap a kikiáltó mindenkit a szent tipi köré hívott, és a kelő nap sugarainál meg is látták a Fehér Bölény Asszonyt, aki szentként közeledett feléjük. A kezében a zsálya legyező helyett, most a szent pipát tartotta. Szárát a jobb, a bal kezével a fejét fogta. Így tartjuk a pipát mind a mai napig.

     A Fehér Bölény Asszony belépett a tipibe, ahol a törzs vénei várták. Így köszöntötték: “Nővérünk, boldogok vagyunk, hogy eljöttél. Húsunk már egy ideje nincsen, nem tudunk neked mást kínálni, csupán csak vizet.”Vácsághá-t, azaz harmatkásafű csomót merítettek a egy bőr vizestömlőbe, és így adták át neki; mind a mai napig harmtkásafüvet, vagy sastollat merítünk a vízbe, s azza hintjük meg azokat, akiket meg akarunk gyógyítani, vagy meg akarunk tisztítani valamelyik szertartásunk során. A legtöbb rítusunk azzal végződik, vizet iszunk, mindez állandóan frissen tartja bennünk a Fehér Bölény Asszony emlékét.

     Ő pedig elmagyarázta és megmutatta az embereknek, hogyan használják a pipát. Megtöltötte vörösfűzfakéregdohánnyal. Azután körbejárta az oltárt, a nap, vagy az óra járása szerint. Ezzel juttatta kifejezésre a vég nélküli kört, az emberi lény útját a fiatal éveitől hajlott koráig, a tudatlanságtól a tudásig. A kört, ami az életet jelképezi. Ezért ha ma tartunk egy szertartást, mielőtt meggyújtanánk a pipát, mi is ugyanígy körbejárunk. A Fehér Bölény Asszony ezután egy darabka száraz bölényganajt dugott a tűzbe, hogy meggyújtsa vele a pipát. Számos generáción át ez volt a pipa meggyújtásának helyes módja, de mostanság már legtöbbször gyufát kell használnunk hozzá.

   A Fehér Bölény Asszony most azt mutatta meg az embereknek, hogyan kell a pipával imádkozni. Felemelte az égre, leengedte a fold felé, sorban a nég irány felé mutatott vele, ahonnan a szelek fújnak. A pipának ezt az emelgetését úgy hívjuk: hubáglúzá. “Úgy fogtok majd élni a szent pipával, mint a megelevenedett imádsággal – mondta a Fehér Bölény Asszony az embereknek -, lábatok földnagyanyánkon nyugszik, a pipa szára fölnyúlik, egészen az égbe, nagyatyánkhoz, testeteken át összekapcsolódik a Szent Lenti a Szent Föntivel. Vákhá Tágá mosolyog rank, mert immáron egyek vagyunk, a fold, az ég, minden, ami él, és az ikcsé vicsásá – az emberi lények. Most egyetlen hatalmas családot alkotunk. A pipa egyesít bennünket. Békét teremt. Van valahol egy vérrel teli medence, a ti népetek onnan ered. Meglátjátok majd, a vér kővé vált, s a kő vörös. Szent helyről származik, s az a hely minden népé, ott még a legádázabb ellenségből is barát, rokon lesz.” Valószínűleg ettől az időtől kezdve él az a szokás, hogy a sziúk, minden fontos szertartásukat ezzekkel a szavakkal fejezik be: midágujé ójáz i – minden rokonom -, a növények, az állatok, az emberek, mind mind egyetlen, hatalmas család tagjai.

     A Fehér Bölény Asszony ezután a törzs asszonyaihoz, leányaihoz fordult. Azt mondta nekik, hogy az kezük munkája és méhük gyümölcse élteti a törzset. “Földanyánktól származtok – mondta. – A feladat, amely nektek jutott osztályrészül, semmivel sem csekélyebb, mint a vadászoké és a harcosoké.” Ezért a szent pipa olyan valami is, ami a nőket és a férfiakat a szeretet körébe fogja. A pipa az egyetlen olyan szent tárgy, amelynek mind a férfiak, mind a nők részt vesznek az elkészítésében. A férfiak a pipafejet és a pipaszárat alakítják ki, a nők pedig minden művészetüket beleadva tarajossül töske hímzéssel díszítik. Az indián esküvőn a férfi és  menyasszony együtt fogják a pipát, és a vörös kendő, mellyel kezüket beburkolják, egész életükre összeköti őket.

     A Fehér Bölény Asszony végül a gyermekekhez bezélt, mert a gyerekek többet megértnek, mint amennyit a koruk szerint feltételeznének róluk, és az indián gyermekeknek joguk van hozzá, hogy ugyanazzal a tiszteletel kezeljék őket, mint a felnőtteket. Elmagyarázta nekik, mindaz, amit a felnőttek tesznek, értük, a gyerekekért történik. Hogy a gyermekek a nemzet legnagyobb kincsei, hogy ők jelentik  a következő nemzedékeket, a nép jövőjét, a véget nem érő kört. “ Soha ne feledjétek ezt, s ha felnőttök, adjátok tovább a ti gyermekeiteknek” – intette őket.

     Mindezt elmondván, a Fehér Bölény Asszony beburkolta a pipát a batyuba, melyet a hátán hozott, és a köteget átadta az íj nélküliek legvénebb főnökének, hogy őrizze azt. …..  A Fehér Bölény Asszony a pipán kívül egy kerek, vérvörös követ is adott az embereknek. Hét kör rajza látszott rajta – a lakoták hét tábortüzének (törzsének) vagy a pipával végzett hét szertartásnak a jele.

Miután a Fehér Bölény Asszony mindezt elvégezte, elbúcsúzott az emberektől, és elindult visszafelé, ugyanabban az irányba, amelyből érkezett. Elmentében énekelt: “Nijá táijá máváni jé”, amit így fordítottak le: “ A látható lehelettel járom az utam.”

     ………

     És ott az emberek szeme láttára a csodaszép asszony egy hófehér bölénnyé változott. Ballagott, ballagott a látóhatár felé, míg végül eltűnt az emberek szeme elől….”

Azt gondolom ez a történet, mese, megér egy pár gondolatot. Már többször tömtem pipát azzal a szándékkal, mesélje el a pipám, a dohány füstje a történetemet, ami még előttem áll. A gondolataimat tudjam ebben a világban megvalósítani, tanítsanak a merengéseim nem csak engem, hanem rajta kersztül gyermekeimet is, hiszen a Fehér Bölény Asszony is megmondta, a gyermekeink a jövőnk. Miután elolvastátok, tömjetek egy jó pipát, merengjetek beleel a látható lélegzetetekbe, figyeljetek mit üzennek a jószellemek.

 Hűvös füstöt, remek napokat! 

Képek forrása:

https://westernvilag.blogspot.com/2014/02/a-bekepipa.html

https://vitalidrobishev.livejournal.com/8461524.html