Porcelánpipák 

A barokk művészeti stílus megjelenése a XVIII. század második felében, a pipakészítő mesterembereket sem hagyta hidegen. Különös, furcsa művészet volt ez: patetikus pompa, a klasszikus egyensúly dinamikus fellazítása, festői kontrasztok, a borzalomtól az eksztázisig ívelő érzelmesség, a vallás és a természettudomány többközpontú vegyüléke. A pompából és bőségből szőtt dicsőség uralkodói stílusa.

Egy kagyló (rocaille) adott nevet az új művészeti stílusnak, a rokokónak, mint ahogy a kor legjellemzőbb művészete, a porcelán is egy fényes, sima, áttetsző tengeri csigáról (porcella) kapta a nevét.

A porcelán kemény, üveges, nem porózus, jó hővezető kerámiatermék. Pipa készítésére emiatt nem igazán alkalmas. Nem szívja be a dohányfüst olaj tartalmú nedvességét, a rossz szagú kondenzátum lecsapódik benne, rontja a füst ízét. Gyakran kell tisztítani a gusztustalan pipamocsoktól, és ráadásul könnyen átforrósodik. A porcelánpipa nagy ellentmondása, rejtélye, hogy ez a szemre igen tetszetős, simatapintású, művészi formálásra igen alkalmas, de ugyanakkor a pipa működésére teljesen alkalmatlan anyag hogyan vált a rokokó, s még inkább a klasszicizmus és a biedermeier olyan elterjedt pipaanyaggá, a gyűjtők keresett vitrintárgyává.

Erre a korszak egzotikumokon alapuló szemlélete adhat magyarázatot. A Ming-porcelánok a Holland Kelet-indiai társaság hajóin érkeztek Európába, és igen drága, keresett csecsebecsék voltak. De az 1700-as évek elején Európa számára is felfedezték ezt az anyagot, aminek Kína volt az őshazásja. Egy Drezda melletti messeni gyár féltve őrizte titkát, de hamarosan elkezdte hódító útját Európa többi részén is a porcelán készítésének módja. Elsősorban a holland Delft kékmintás pipák terjesztették ezt az új divatot. Meg is hódította a gazdagságukat fitogtató előkelő pipásokat, majd lépésről lépésre a tehetősebb kereskedőket, a polgárságot, a szellemi felsőbbségüket hirdető ifjakat. A kapitalizálódás felé elinduló ipar készségesen kiszolgálta az igényeket a sorozatgyártással. Az így készült termékeket kézi festéssel formálták egyedivé. Olcsóbbá, a középrétegnek is elérhetővé akkor vált a porcelánpipa, amikor a gyártásnál a mintákat is gépi eszközök segítségével vitték fel a pipákra. Ez természetesen egyre silányította a pipák minőségét. Csakúgy mint a cseréppipák esetében, itt is a tömeggyártás, a profit termelése a minőség rovására ment.

Mire a porcelánpipa eljutott a szerényebb körülmények között élőkhöz, minden osztály, minden réteg, minden foglalkozás megtalálhatta az egyre bővülő matricázott választékban, a maga hivatásához idomított „reklámképet”. A XIX. század elején, a porcelánpipa uralkodó dohányzókészséggé vált. Az akkoriban készített ’házikabátos’ portrék elengedhetetlen kelléke lett a porcelánpipa. A XX. században a mintákat felváltották az arcépfotók, olcsó ízléstelen minták, amivel igazi vásári bóvlivá alacsonyodott le ez a fajta pipa. Egyet azonban mindvégig megőrzött, inkább a hencegés, a hivalkodás eszköze volt, mint a dohány ízét élvező igazi dohányosok szerszáma.

A porcelánpipát anyagának szépsége, festésének művészi színvonala indította diadalútjára. Hogy mégis használható dohányzó eszköz lett belőle, annak köszönhető, hogy Johann Franz Vicarius oszták orvos 1689-ben megalkotta a háromrészes pipát, a dohányzás egészségi ártalmainak kiküszöbölésére. Leutánozta a vízipipák elrendezését, a felső részben elégetett dohány füstje az Y alakú, vízzel töltött, vagy vizes szivaccsal bélelt alsó részen keresztül jutott a hosszú pipaszárba. A találmány bevezetése csökkentette a porcelán előnytelen tulajdonságait, pipamocsok lerakódását, az átforrósodást. Az illesztés a kemény anyag miatt nem volt jó, ezért mindenféle zsinórokkal, láncokkal kellett védeni a széteséstől, töréstől. Ez a forma, elrendezés majd 200 éven át életben tartotta a porcelánpipákat.

A háromrészes porcelánpipákat a következő témakörökbe lehet sorolni festett mintázatuk alapján

1. Arcképes pipák: híres, hírhedt emberek, politikusok, művészek képmásaival.
2. Katonai pipák: hazafias, csatákat ábrázoló pipák. Ide tartoznak a katonai szolgálatot felidéző obsitos-pipák ezredjelvényükkel, vagy csak egyszerűen fegyvernemük felszerelésével festett pipák.
3. Híres festmények miniatűr másolatai.
4. Diákpipák: egyetemi jelenetekkel, nagy sörözéseket ábrázolásával.
5. Vadász és sportjelenetekkel díszített pipák.
6. Vallásos témák: bibliai jelenetek, szentek élete.
7. Mitológiai jelenetek, legendák.
8. Családi és társadalmi események.
9. Humoros, szatirikus, parodizáló képecskék, karikatúrák.
10. Mesterség, szakma, céhek, foglalkozások, egyesületek, stb. számára készített pipák.
11. Souvenir: híres fürdőhelyek, városok, kastélyok, stb. látképével.
12. Ornamentális festés: virágokkal, állatokkal, csendéletekkel, kínai és japán képecskékkel.
13. És a többi: erotikus jelenetekkel, üzleti reklámokkal, családi címerekkel díszített pipák.

Az idők folyamán a művészet módosulásának is jelentős hatása volt a porcelánpipák fejlődésére. Mind az adott kor divatos formái, mind a színek, mind a díszítések hatással voltak erre a dohányzó eszközre is. A meghatározó, egyéb anyagokból készült pipák (fa, cserép) formavilága a porcelánpipákon is megjelenik, népi motívumok, fejformák, kupakok, stb.

Levárdy Ferenc Pipázó eleink könyvében részletesen olvashatunk ezeknek a formai és díszítésbeli változásokról. Akit érdekel a téma, javaslom, lapozza fel a témához tartozó oldalakat, megéri.

Fapipák

A fapipa nagyjából olyan régi, mint maga a dohányzás. A természettől készen kapott formákat, mindenütt, és minden időben szívesen fogadták. Majd minden gyűjteményben találunk szeszélyes kialakítású fapipákat, melyek képzeletindító bütykös faelágazásokból, fakinövésekből, szellemes vonaljátékú gyökércsomókból készültek. De nemcsak a talált formák esetében határozzák meg a fa természetes adottságai a pipaformát. A szép fa- és gyökérpipának mindig a több-kevesebb ízléssel megválasztott faanyag a legfőbb meghatározója.

A pipa minősége és szépsége elsősorban a faragásra alkalmas fa természetes adottságaitól függ, de igen fontosak a döntés, tárolás, kezelés körülményei is. Minél keményebb, sűrűbb szövetű, egészségesebb a fa, annál alkalmasabb a művészi faragásra. Minél kellemesebb a fa illata, annál jobban esik a fapipából szívott dohányfüst.

A természeti adottságok, éghajlati és időjárási tényezők mellett a kidöntött fa életkora is meghatározó fontosságú. A fa alsó részéből, a rönk magjából, resztjéből, alkalmasabb fát nyernek, mint a külső lágyabb szíjárcs részéből.

A legrégibb időkben, minden szép erezetű keményfát alkalmasnak ítéltek pipafaragásra. Faragtak pipát bükkből, akácból, cédrusból, dióból, cseresznyéből, erikából, égerből, gyertyánból, jávorfából, juharból, kőrisből, mogyoróból, meggyfából, nyárfából, olajfából, rózsafából, somból, szederfából, szőlő gyökeréből, szilfából, vadgesztenyéből, stb. Ahogy nőtt a pipások igényessége, úgy növekedett a pipafaragók választéka is. Aztokat a fajtákat keresték, amik jól tűrik a faragást, az izzó dohány melegét, bírták a fényezést, szép volt az erezetük, kellemesebbé tették a füst illatát. Leginkább a fa csomóit, görcsös gyökerét kedvelték. A jól kiszárított, olajban kifőzött, forró olajjal, faggyúval telített fából faragott pipák végig kísérik az európai dohányzás félezer éves történetét.

Én magam is fa pipákat készítek. A szárításon kívül a megmunkálás előtt nem használok semmilyen kifőzést, se olajban, se gőzölést. Próbáltam, de így elveszti a fa magát a milyenségét. Ha odafigyeléssel használjuk ezeket a pipákat, nagyon hosszú ideig a füstölő társunk lehet.

A fapipákat vidékenként más és másféle fából, gyökérből faragták, esztergályozták. Esetenként tajtékkal vagy bádoggal bélelték, rezezték, vagy éppenséggel kupak nélkül hozták forgalomba. Hogy mennyire nagy hangsúlyt fektettek a jó nyersanyag használatába, mi sem bizonyítja jobban, mint az, a pipafaragásra alkalmas fát sokszor még lábon kiválasztották. Az ágak állása, a törzs csavarodása elárulta a jó szemű pipafaragónak, milyen erezete várhat a döntés és fűrészelés után a fából. A fadöntés előtt egy évvel meggyűrűzték a fát, ami abból állt, hogy a gyökér fölött egy lábnyi szélességben körös-körül lehántották a kérget. Lefaragták a nedvességet szállító háncsréteget, egészen a fa gestjéig. Ezt a művelet kora tavasszal végezték, mielőtt a fában megindult volna az élet. A döntésre már a következő télen került sor, amikor a fa már teljesen elhalt. A kidöntött fát fűrészelték, majd évekig szárították nyitott színben, fedél alatt. Sokszor a kidöntött törzset folyóvízben áztatták, s csak ezután kezdődött a szárítás. A pipakészítésre alkalmas darabokat kifőzték, hogy keménységét tartósságát fokozzák. A főzés helyett a XVIII. század derekától kezdve a fa gőzölése terjedt el. A pipafát fából készült szekrénybe rakták, amelyen vízgőzt áramoltattak át. A gőzölést mindaddig folytatták, amíg a gőzölőből elfolyó víz teljesen tiszta nem volt. A gőzölt fát a teljes száradás után időnként még füstölték is.  

A kilúgozott, nedvességtartalmától, gyantától megszabadított teljesen száraz fából fűrészeléssel alakították ki a nagyolt formát, majd ezután kezdődött a pipa faragása. Ugyanolyan eszközöket használtak, mint amilyeneket a tajték megmunkálásához is. Majd reszeléssel, csiszolással simították a formákat. Az esetleges hibákat gletteléssel javították, amik többféle anyag őrleményéből állt, és méhviaszgyantával színezték. A fényezést tajtékporral, finomra őrölt téglaporral, gyapjúkendővel végezték. Esetenként szarvasagancsból készült őrleményt lenolajjal keverték és egy filcdarabbal tükörfényesre dörzsölték a pipát.

A leírtakból is látszik, hogy a sokféle nemes anyagból készült pipák mellett, az egyszerűnek tűnő fapipák is milyen gondoskodást, tudást, gyakorlatot és odafigyelést igényeltek. Nem csoda, hogy a mai napig is divatban maradtak, illetve az is tény, a ma legkedveltebb pipaalapanyag a briar, szintén fapipa.

Németországban például annyira népszerűek voltak ezek a természetes formákat használó fapipák, hogy egész falvak éltek ebből a mesterségből. De másutt is fából készültek a legrégebbi pipák. Debrecenben ezüsttel borított fapipákat is készítettek az 1800-as évek elején. Sőt, a pipafaragás úri passzió is volt, Deák Ferencről, a XIX. század második felének ismert magyar politikusáról is tudni lehet, hogy foglalkozott pipafaragással. Egy szépen faragott fapipáját a Magyar Nemzeti Múzeumban is meg lehet tekinteni.

Több ismeretlen pipafaragó munkáját is őrzik múzeumok, magángyűjtemények. Nagy valószínűséggel sok fapipa készült Pesten is. A művészien megfaragott, magyar vonatkozású történelmi jelenetek is erre utalnak. Ezeket szintén egyedi megrendelésre készíthették, csakúgy mint a tajtékpipák esetében.

A gyökérpipa (Bruycre-Briar)

Ahogy a német nyelvterületeken, Franciaországban is egyre népszerűbb lett a fából, gyökérből, készült fapipa. Saint Cloud sur Bienne vált gyökérpipáival stílus és divatteremtő központtá. Az első gyár itt, a francia Jurában épült, ami egy közkedvelt búcsújáró hely volt. Lakóinak többsége emléktárgyak készítéséből, és az azokat megvásárló zarándokokból élt. A dohány elterjedése idején épült meg a gyár, amiben fából, borostyánkőből, szaruból, csontból készültek pipaszárak. Svájcot, Németországot és Ausztriát is ellátták ezekkel a pipaszárakkal.

A legendáris hagyomány szerint egy Dávid venű esztergályosnak tulajdonítja a Bruycre pipák feltalálását. Állítólag Beaucaire-i városában vett egy darab puszpáng gyökérgumót, hogy egy tengerparti bozót, és ügyes kezű, ráérős pásztorok igen szép faragványokat készítenek belőle. Állítólag ő kezdett el ebből a gyökérből először pipát faragni.

Egy kicsit elegánsabb történet is létezik. A nagy Napoleon szülővárosába zarándokló franciák között akadt egy ügyes kezű pipafaragó, aki Korzikán megismerkedett a kitűnő fával, amikor leejtett és eltört tajtékpipája pótlásához keresett anyagot.

Ekkorra már a pipák formáját teljességgel az esztergálás technológia határozza meg. Még a cseréppipák jellegzetes uralkodó formája sem szünteti meg a különleges természetes formákhoz igazodó fapipák iránti keresletet, sőt Saint Cloud-ban a mai napig is készítenek jellegzetesen esztergált, erősen tagolt fapipákat. Természetesen az egyedi igényeket kielégítendően, itt is készültek kézi faragású pipák, mint minden valamit magára adó pipafaragó üzemben szerte Európában. Ekkor inkább az állatfejes, és a naturális emberábrázolású pipák mintázása volt divatos.

Az Erica arborea a Fölközi –tenger part menti bozótosaiban őshonos, francia neve bruycre. A korábban letarolt sűrű, alacsony növésű bozót jellemző a növényre. A vékony törzsű kétlaki fácska 2-3 méter magasra nő csak meg. Egyes hímivarú egyedeinek a tövén, többnyire mélyen a föld alatt, esetenként a gyökérnyaknál, közvetlenül a föld alatt is jelentős méretű gyökérvastagodások keletkeznek. Ez a gyökérvastagodás, az egyedek mindössze 15-20%-ánál képződik, úgy tartják, ez egy kóros elváltozás. A szokatlan külsejű, durva, kagylós felületű, görcsös, csavartszálú, nehezen faragható gyökérgumókról, csak a gyakorlat során derült ki, hogy igen alkalmasak pipafaragásra. Jól állják a tüzet, jó nedvszívók, s szép erezetük, különleges mintázatot rajzol ki. Az előbb említett arányt tovább rontja a pipakészítés céljából felhasználható darabok számát, hogy nagyon sok bennük a zárvány, sérülés, rovarrágás.

Franciaországban, Olasz- és Spanyolországban, Korzikán, Albániában és Görögországban fordul elő. Télen ássák ki a gyökérgumókat, s pácolás után nyárig elvermelik. Mosás és szárítás után felfűrészelik, és megmunkálásra alkalmas darabokra vágják. A szabványos méretű darabok (ebauchon) kerülnek az esztergályosok padjára. A pipadarabokat ezután körülbelül 30 órán át főzik rézüstökben, hogy a növényi nedvességtől és gyantás csomóktól megszabadítsák a pipa alapanyagot, majd több héten át szárítják. A főzés mesterségesen sietteti a fa öregedését, s ez adja meg a fa jellegzetes vöröses színét is.

Az előkészítés után több válogatáson esnek át a darabok, amire azért van szükség, hogy a fűrészelés során felszínre kerülő zárványok, hibák napfényre kerüljenek. Ez általában további 25-30%-os veszteséget okoz. Ekkor mutatkozik meg a csomók vérvörös magja is, ami kevésbé hőálló, lágyabb, ezért pipakészítésre alkalmatlan. Ezután jöhet az erezet szerinti válogatás, amit általában már a felvásárlók végeznek. Minél egyenesebb az erezet, minél kevesebb a rovarrágás, a belső sérülés, annál értékesebb a fa.

Mostanában főleg az olasz pipakészítők igen nagy mértékben dolgozzák fel az itáliai macchia gyökérgumókat. Ezek általában 30 éves növények, és nagyjából 0,8 kg-os gumóik vannak.

Kétféle mintázatot különböztethetünk meg:

1. márványos (marezzata),
2. legyezőszerűen  erezett (fiammata), gránátalmamustrás (granata), fogolyszemes ( Occhio de pernice)

A madárszem mintázatú (Birds eyes) tömböket minőségi osztályokba sorolják: ezek csak az erezet szépségében, illetve a hibahelyek számában különböznek. Pl. a „mixe anglais” és a „mixte francais” legfeljebb csak 3 hibahelyet tűr el.

A következő lépés a tömbök megfelelő alakra vágása. A briarokat gondosan szerkesztett szabásminták segítségével alakítják ki. Különösen a klasszikus pipaformáknál kényesek, a gyakorlat során kialakított formák gondos megtartására.

A fűrészeléssel alakított tömbből előszőr esztergával alakítják ki a pipa kosarának felső részét, majd a nyak részét és a furatokat. A két részt kézi faragással illesztik össze. Majd a kívánt módon formázzák az alakot reszeléssel, csiszolással, esetleg rusztikolt hatású homokfúvással. A szopókával az illesztést szintén az esztergapadon végzik. Az utolsó munkafolyamat a pipafejek színezése, lakkozása, polírozása. Kb. 40-80 munkafolyamat szükséges ahhoz, hogy egy kész pipa kézbe kerülhessen.

A briar alakjának elsődleges meghatározója a szárállás, az erezet mintája. Az egyenes szárnál a könnyű tisztíthatóság, sportos forma mellet, a hagyományos angol cseréppipa alakja is visszaköszön. A hajlított vagy görbe szárnak jobb a füst kondenzációja, jobb a súlyelosztása, így a szájban tartva, kevésbé terheli a fogsort, és munkavégzés közben sem zavarja a szabad ’kilátást’.

A nyak lehet hengeres, szögletes, ovális, a csutora elvékonyodó (tappered), vagy nyerges (saddle). A pipa nyakon gyakran egy fémkarika van, a fa repedését megakadályozva (army mounted).

A klasszikus pipaformáknál aprólékosan kimunkált arányok határozzák meg a pipa hosszát. Általában a teljes pipahossz 13-15 cm, a nyakhossz 4 cm, a csutora hossza 7 cm körüli. A kanadai pipáknál, ez az arány fordított. A haiti pipáknál a teljes hossz 13 cm. A kurta pipáknál – másnéven szájperzselő – hossza csak 11-13 cm. A rövid pipák fala, az arc melegítésének meggátlása végett vastagabb fallal készülnek, súlyuk is nagyobb. A hosszabb pipaszár hűvösebb füstöt eredményez.

A pipaiparban a pipafejek méretét tekintve 4 körülbelüli nagyságrendet fogadnak el:

1. kicsi – külső méret 27 mm, magasság 35 mm,
2. közepes – külső méret 34 mm, magasság 45 mm,
3. nagy – külső méret 36-42 mm, magasság 42-52 mm,
4. óriás – a méretű nagy fölött

A klasszikus pipaformákat a következő linken lehet is megnézni:

Egy link a briar gyökér pipának való előkészítéséről:

És egy pár a sok-sok videó közül, hogyan készül a pipa egy mester kezében:

https://www.youtube.com/watch?v=P7byB1b4u-U

Egy kis újhullám sem árthat: https://www.youtube.com/watch?v=cWcgBCCuLW4