Tábortűz. Sült szalonna, friss lilahagyma illata. Ropogó tűzben izzó fa parazsának különös mintái, füstjének bódító trillái. Esteledik. Beszélgetünk, nevetünk, mindenki jól érezi magát…

     Kora délután folyamán találkoztunk egy valószínűleg igen sokat látott idős bácsival, aki szintén ugyanazt a vidéket szemelte ki mai sétájának, amit mi páran jóbarátok. Utunk úgy tűnt egyirányba vezetett. Valahogy akaratlanul is átvettük a bácsi sétájának ritmusát, ami kellemesen lelassított bennünket. Eleinte az volt az érzésem, ő csatlakozott hozzánk, de mikor váltottunk pár szót, meglegyintett kellemes hangjának zengése, egyből kiderült, mi csatlakoztunk Őhozzá. Ezzel egy olyan különös utazás vette kezdetét, amit, míg élek, nem felejtek el.

     Kellemesen eltelt az idő, nézelődtünk, meg megálltunk, s eközben a nap is lejjebb ereszkedett a láthatáron. A szállásunkat is elértük, ahol éjszakázni szándékoztunk. Megkértük maradjon, vacsorázzon, töltse velünk az estét, hely van bőven, ahol megpihenhet éjszakára, persze ha nem várják valahol estére. Azt mondta, ő már nem siet egy ideje sehova, és tisztelettel elfogatta, megköszönte meghívásunkat. Ahogy telt az idő, ettünk, ittunk, jókedvűen beszélgettünk. Ám erőt vett rajtunk az egész napos mozgás egészséges fáradtsága. El is csendesedtünk nemsokára, de valahogy egyikünk sem akart indulni, lepihenni. Öregapó nem volt túl bőbeszédű, ha kérdeztük, kedvesen, mosolygósan, röviden válaszolt. Bár azelőtt nem ismertük, ekkorra már igen megkedveltük. Sötétedett, a légkör is más lett, volt valamilyen megmagyarázhatatlan erő abban az estében, amit szerintem mindannyian éreztünk, akik ott ültünk a tűz mellett. Mikor már szavunk nem igen hallatszott, többen a tűzbe révedve figyeltük, mit rajzol a szemünk elé a lobogó láng alatt az izzó parázs. Majd elkezdett matatni a tarisznyájában az öreg, kivesz ezt, azt, de nem láttuk mit, mert már elég sötét volt, és csak egyetlen fény volt csupán, maga a szépen ropogó tűz. Komótos mozgása egy kicsit megtörte a lángnyelvek mutatta apró mintákat, látomásokat, de mocorgása valahogy mindannyiunk figyelmét felé irányította. Akkor mindenki megértette a mozdulatainak lényegét. Nagy gonddal megtömte szép hosszúszárú pipáját erős, fűszeres dohánnyal. Lehajolt, kivett egy darab parazsat valamilyen furcsa villaszerű eszközzel, és a dohányra helyezte. Mikor már hatalmas füstgomolyagokat eregetett minden szippantás után, a parazsat kiveszi pipájából és egy furcsa morgós biccentéssel visszateszi azt a tűzbe. Majd megszólal.

     – No, kedves utazók, mikor hallottatok utoljára esti mesét?

Mindannyiunk arcára mosolyt csalt ez a váratlan kérdés, egy pillanat alatt eszünkbe jutott, ahogy anyáink hangja álomba ringat a különösebbnél különösebb történetekkel. A válaszokat nem várta meg öregapó, hanem folytatta mély, barátságos hangján.

     – Köszönetképpen ezért a remek vacsoráért, társaságért, ha nem bánjátok, elmesélek egy történetet, amit nekem az én öregapám mesélt, mikor olyan idős lehettem, mint amilyenek most ti vagytok. Egyszóval fiatalok.

     Látni nem láttuk, de éreztük, mosolyra húzódik a szája a nagy bajusza alatt. Szavak nélkül, csillogó, érdeklődő tekintettel jeleztük, igen nagyon szeretnénk hallani az esti mesét. És akkor elkezdődött a legkülönösebb utazás, amiben eddig részem volt…

A vándor pipája

     Mikor leszolgálta idejét egy, a hegyek közt megbúvó kis uradalomban, a vándort igencsak szólongatták a még nem látott vidékek. Jóravaló szorgos ember volt ő, de a természet hívó szavának nem tudott ellenállni, ezért hosszú ideig egy helyen sem tudott megmaradni. Meg fiatal is volt, szomjazott az ismeretlenre. Érezte, ismét eljött az ideje, hogy útra keljen. Tarisznyáját megpakolta minden finomsággal, friss kenyérrel, hagymával, jó zsíros szalonnával. A kulacsát megtöltötte a friss patak vizével, ami a szállása előtt csordogált, és álmaiban éjszakánkét elmesélte neki mi is történt a környék erdejében. Pár garast, és jó adag dohányt is kapott a gazdától a szolgálataiért, így pénze és füstölni valója is akadt, igaz nem túl sok, de addig elég lesz, míg meg nem érkezik oda, ahova most indul. Megköszönte a jó bánást, majd elbúcsúzott az emberektől és a vidéktől. Mielőtt végleg elbújtatta volna a szeme elől a sűrű tölgyes az embereket, az épületeket, a hangokat, vissza-visszatekintgetett, mert nagyon szívéhez nőtt a hely, és az ott élők. Sóhajtott egy nagyot, megigazította tolldíszes kalapját, megragadta vándorbotját, majd nekilódult az ismeretlennek.

     Már egy ideje bandukolt a gondolataiba merengve, mikor egy kis lejtős, köves meredélyhez ékezett. Óvatosan lépketett, de mit ad isten mit nem, az egyik kis kavics kigördült a talpa alól, és ha nem húzza be a gatyaféket, ki tudja meddig jutott volna el a tomporán. Ej, bosszankodott ügyetlenségén, de nem ám a huppanásért, hanem ahogy elérte a földet, hallott egy halk reccsenést a csizmája szára felől. Rosszat sejtett, ugyanis lábbelije szárába tűzve hordta egyik hű útitársát, a pipáját. Meg se merte nézni mi történhetett. Komótosan felállt, megvizsgálta magát minden csontja épségben marat e, de úgy nézett ki, a sajgó hátsóján kívül nem esett komolyabb baja. Körülnézett, s észrevett egy kis, puha mohával borított dombocskát a fák között. No, ez pont jó lesz a fájó fenekemnek – gondolta magában – és leült kicsit megpihenni, meg hogy felmérje a kárt. Sejtette, nem lesz túl szívderítő amit látni fog, de erőt vett magán, és előhúzta a pipáját a jobb csizmája szárából. Ahogy meglátta, összeszorult a szíve. A szára kettétört. De nem is akárhogyan. Pont a felébe. Egy gondolattal se arrébb egyik vagy másik irányban, hanem éppen a kellős közepén. Ahogy nézte a pipáját, búskomorság vett erőt rajta. Igen kedvelte azt a pipát, maga faragta jó pár éve, ami azóta is vele volt, bármerre is vetette a sors. Jóban, rosszban mindig számíthatott segítségére, komorságban jókedvre derítette, vidámságban még nagyobb mosolyt csalt az arcára. És ha egy útelágazáshoz ért, tanácsával segítette gondolatát, merre is folytassa útját. Komor gondolatai azon nyomban szóltak hozzá:         – Ej, minek is indultam el pont ma! Épp hogy útra keltem, máris megtörtént a baj. – De mióta az eszét tudja, amikor hívó szót érzett, ő útra kelt. Így tett most is, ez ellen már nem volt mit tenni.

     Nem először történik vele kellemetlenség bandukolásai közben, jól tudta, meg kell pihennie, míg kitalálja hogyan tovább. Meg a hátsójának is jól esett a puha mohaszőnyeg. Ahogy nézelődik körbe-körbe, eszébe jut miért is szeretett ennyire ezen a környéken élni, miért is vállalt pont itt munkát egy időre. Az erdő. Az illata, színei, a benne élő állatok ezernyi hangja, a hajnal hűs párája. Ahogy az érzékeit megcirógatták ezek az emlékek, azon nyomban nyugodtabb lett. Tarisznyáját maga mellé húzta, belenézett, van e nála valami, amivel a törést orvosolni tudja. Talált is egy kis kenderkötelet, aminek a hossza úgy vélte pont megfelel. Összefogta az immár két részes pipáját, és a törés mentén jó hosszan, szorosan megkötötte a szárat. Nem lett szép, de azért túl csúnya sem. Szájába tette a szárat, beleszippantott, úgy tűnt elég jól sikerült a gyógyítás. Majd befogta a pipájának száját, s ismét beleszippantott. – Ilyen jó húzatja még sosem volt pipájának – gondolta keserédes mosollyal az arcán, mert csak úgy szaladt szájába a levegő a törés mentén. – Ez így nem lesz jó – mormogta maga elé, s megint erőt vett rajta a búskomorság. Nézte, ha a törött részt a szárból elveszi, még jó lehet. De nem úgy van az! Eszébe jutott Nagyapja tanítása: „Hosszú szár kell a pipának, különben nem lesz elég útja az imának!” Ezért a rövidítés szóba sem jöhetett. Meg kinézetre sem volt úgy az igazi.

     Körülnézett, hol is ült le egy időre. Meglátta, amit aggodalma miatt eddig nem vett észre. Egy hatalmas, sok-sok időt megélt öreg tölgy állt előtte, nemes, egyenes tartásával. Ahogy nézte, az lett az érzése, maga, az égig érő fa előtt ül, hogy maga az égbe vezető lajtorja magasodik előtte. Pillanatra át is villant az agyán, megmássza, hátha felvezet a felhők fölibe, de valami azt súgta, nem lenne illendő a bölcs öregen taposva feljutni az égbe. Más annak az útja, módja. Megmosolyodott, megbillentette fejét a fa felé, majd tekintete visszakúszott a törött pipájára. Újból komorabbá vált a hangulata.

     Ahogy ott üldögélt, megérintette arcát egy lágy fuvallat. De ez most valahogy más volt, mint a megszokott szellők simogatása. Mintha valaki ráfújt volna, mert mellette nem rezzent meg semmi, se avar, se friss tavaszi levél. De ő csak nézett tovább mozdulatlanul maga elé bújába temetkezve, az öreg fa irányába. Kis idő múltán megint érezte a különös lágy szelet, s arra gondolt, talán ez neki szól. Sok időt töltött egyedül a természetben gondolataiba merülve, s tudta, élnek az erdőben olyan lények, kiket ha szabad szemmel nézett, nem láthatott. Ezek az aprónépek rendre huncutkodtak is vele, amit nagyon szeretett, cserébe adott nekik enni, inni, meg kis csecsebecséket. Körbenézett kicsit merengve, de nem látott, nem érzett semmit. Csak ült tovább egy helyben. A szellő ismét meglegyintette, de már figyelmeztetőn, mintha rászólt volna, ne csak nézzen, lásson is. Ezt a gondolatát megerősítve, azon nyomban koppant a fején egy lehulló ág darabkája is.

     A vándor már tudta, valami dolga van itt, lehet nem véletlenül esett meg vele a balszerencsés lépés. No, rendben – gondolta magában – lássuk miről akar szólni neki a hely, ahol most van. Lehunyta szemét, jó mélyeket sóhajtott, és mikor már érezte az erdőt, egy kicsit része lett, felpillantott a hatalmas tölgyfára. Majd egyre lejjebb és lejjebb vándorolt a tekintete a méretes törzsön. Ahogy a gyökerei szintjére esett a pillantása, meglát egy szép egyenes vadhajtást felfelé meredni az ég felé. Nézi, nézi, vizsgálgatja, vajon van e vele neki dolga. Majd rápillant eltört pipájára, és vissza a fára. Már érti mit akart mutatni neki a Szellők Anyja. Odatelepedik a fa közvetlen közelébe, szorosan a hajtás mellé. Méregeti, nézegeti. Gondol egyet, pipája ép részét odapróbálja, egyezik e szára vastagsága. Kalapját a homlokára tolja. Nem hisz a szemének. Tökéletes a mérete. Hogy lehet ez? Az egyik eltörik, és rögtön ott a másik? Ej, ki játszik ilyen furcsát vele?

     Tudja jól, ha valamit elvesz, előszőr kérnie kell, s adnia érte valamit. Így hát megszólítja az öreg tölgyet, adja néki friss hajtását, legyen az pipájának új társa. Akad még a dohányzacskójában kedvenc dohányából, belemarkol, leteszi azt a fa tövébe fizetségképpen. Tarisznyájából előkerül öregapja bicskája, amit tőle kapott vándorlásának kezdetének első napján. Szépen faragott éles szerszám, szívéhez nőtt az is, akárcsak a pipája. Nagyapjától kapta egy útravalóval: „Amikor már nem lesz vele dolgod, add tovább annak, akinek segítségére lesz aztán”. Irányba állítja a bicskát, vár egy kicsit, ha vágja, ne fájjon az öreg fának. Óvatosan megejti a vágást, többet nem vesz el, mindig csak annyit, amennyi kell. Kezébe veszi az ágat, méregeti, tapogatja, forgatja, illatozza. Kicsit ecetes, de a tölgy már csak ilyen. De ha megbarátkozik a pipafüsttel, s kicsit szárad is, igen jó ízt ad majd annak. Csodálkozva látja, hosszában még lyukat sem kell fúrni a fába. Óvatosan kibontja pipájából a törött szárat, majd helyére farigcsálja az újat. Ahogy nézi, nézegeti, a két rész pontosan összeillik. Nem is szorítja be nagyon, legyenek mostantól külön, ha tarisznyájában pihennek. Mert innentől fogva nem a csizmaszárban tartja, ezt a leckét jól megtanulta.

     Nézi tovább újonnan elkészült régi pipáját, gondol egyet, és újra előveszi a dohányos tarsolyát. Bár nem szokott a napnak ezen szakában pipálni, de ha már így esett, azon frissiben meg kell szentelni az új házasságot. Megtömi pipáját, tüzet csihol, majd izzásra bírja a dohányt. Amint az első füstfelhő felszáll a pipájából, elkezd egy mondókát, amit még az útja kezdetén, egy lágy szellő a fülébe súgott.

Füstöm, tükröm mutasd nékem, milyen ember leszek régen.

Merre nézzek, hova lépjek, földön, vízen, kerek égben.

Füstöm, tükröm mutasd nékem, mi dolgom van földön, égen.

Merre lépjek, hova nézzek, pipám füstje szállj fel égbe.

Szerette ezt a pár sort, mert maga is olyan volt kicsit, mint az égbe szálló füst. Arra ment, amerre fújta a szél. Nem érzi mennyi idő telik el, talán egy fertály óra is, de mire a füst végére ér, azt veszi észre, hátsójából a még a fájás is kiállt. Nagy gonddal kiszórja a maradék hamut, megtisztogatja a füstölgőt, és még egyszer köszönetet mond az új pipaszárért. De mielőtt új lakhelyére költözteti pipáját, újból gondol egyet, és elővesz egy kis cérnát. Most először fog külön aludni pipának feje a szárától, ezért összeköti őket, nehogy az út során elveszejtsék egymást, ha már ilyen jól összejöttek. Még egy darab posztóba is betekeri, így egyből saját lakhelyet is kerít neki. Összes dolgát elvégezvén e helyen, megköszöni a segítséget, elpakolja füstölő szerszámát, talpra áll. Mielőtt nekilódul az ismeretlennek, a törött szártól elbúcsúzik, és óvatosan a földre helyezi. Nemsokára a távolból már csak egy halk, vidám dallam hallatszik az öreg tölgyek között.

     – Itt a vége fuss el véle – mondta meséjét befejezve öregapó. A történet után hozzátett nekünk még egy kis útravalót.

     – Ahogy hallhattátok, vannak régi, megfáradt dolgok életünkben. Ha ezek elromlanak, elfáradnak, kiszolgálnak, nem érdemes javítgatni, mert az olyan már nem lesz, mint annak előtte. Akkor se búsuljatok, hogyha amitől, vagy akitől búcsúztok, olyat is visz magával, ami igen jó volt nektek. Vagy ami nem is volt a tietek csak használtátok, még ha meg is szoktátok. Higgyétek el, mindig van mivel pótolni azokat a dolgokat az életben, ami már nem szolgál bennünket. És az rendszerint új fejezetet is nyit életünk könyvében. Emlékezzetek erre, ha valamitől búskomorak lesztek. Nyissátok ki a szemeteket, és vegyétek észre az újat. – Ezekkel a szavakkal el is köszönt, eltette pipáját a tarisznyájába, majd jó éjszakát kívánt, felállt, és szállására ballagott.

     …Akkor este nem jött álom a szememre. Újra és újra lepergett előttem a történet a vándorról, és akárhányszor átéltem a mesét, a vándor, utazásai során minden alkalommal máshova keveredett. Azóta is rengetegszer elképzeltem, vajon hova vezethette pipája, s öregapja bicskája. Olyan érzésem kerekedett, mintha minden lépésünk ezerfelé vezethetne minket.

     Mikor eljött a reggeli indulás ideje, látjuk, az öregnek hűlt helye se maradt. Mintha ott se lett volna soha. Ezt látva, többünknek az a kérdés motoszkált a fejében, valóban ott ült a tábortűznél az öreg? Valóban mondott nekünk mesét? Vagy csak az érzékeink játszottak velünk? Ő maga lett volna a vándor? Láttam társaimon, az ő gondolataik csak úgy kavarognak, ahogy nekem. Nem derült ki soha, ki is volt az öreg, ugyanis többet én magam nem találkoztam vele. De meséje itt maradt, bárki is legyen az, aki ott volt azon a tavaszi éjszakán a tűz mellett, s kedves bölcs hangján beszélt hozzánk.

     Telt az idő, de nem hagyott nyugodni a gondolat, amit Öregapa ültetett el a két fülem közibe, így ma már én is használom a pipából felszálló füstöt. Van, hogy segítségét kérem, van, hogy csak úgy, egy nyugodt magamban eltöltött órácska kedvéért tömöm meg a pipát jófajta dohánnyal. Bár én nem tudtam kifaragni magamnak a pipámat, de találtam olyan embert, aki ezt megtette helyettem. Mióta azt a napot megéltem, kicsit máshogy figyelem a világot, az embereket. Sokszor hagyom a szelet, oda fújjon ahova kell, ahol dolgom akadhat. Így néha-néha a vándor bőrébe bújhatok, még ha csak rövidke időre is, s közben azt súgja a szél a fülembe, ki a maga útját járja, saját maga barátja.