A fa, melynek termését folyékony aranynak is nevezik, magában hordozza a legfontosabb analógiát, sokféle, különleges dologra használható, csakúgy, mint maga az arany. Rengeteg jelentéssel bír ez a növény is, és talán a legrégebbi fa, amit említenek a kultúrtörténeti leírások. Ha végig olvassátok a teljes bejegyzést, látni fogjátok, nagyon különleges faanyag.

Az én esetemben mi mást készíthetnék a csodálatos oliva fából, mint pipákat. De a leeső maradékok sem mennek a tűzbe, medálok készülnek, szándékom szerint főleg lányok, asszonyok ékesítésére.

A fa belső részének különleges mintázata, erezete határozza meg a formán kívül a látványt. Amelyik fából bármilyen használati tárgy készülhet, legalább 50-60 éves, pipák estében a felhasznált alapanyag gyakran eléri a 150 évet(!). Abból az oliva fából amiből pipák készülnek, nem kezelem semmivel a felhasználása előtt, kizárólag a természetes száradás adja a felhasználhatóságát, ami elérheti az 5-6 évet is. (A tapasztalat azt mutatja, ha a ’száraz’ fából a nagyolást elvégzem a gépi fűrészekkel, utána nem ritkán még további egy évet illik száradni hagyni, akkor lesz igazán jó pipa alapanyagnak. Ez is hozzájárul az igen hosszú idejű befektetés megtérüléséhez.) Igazából ez nem különleges a Balifapipák esetében, ugyanis kizárólag (minimum) 3 éve levegőn száradt faanyagokat használok a pipák készítéséhez. Az oliva pipákat is az utolsó fázisban kétrétegű méhviasszal kezelem, egy melegen felvitt mély, és egy fényesítő felületi réteggel. Ezzel egy melegfényű kontrasztot varázsolok rá, amivel nemes egyszerűséggel életre kel a fa!

A megmunkálás során, a fából felszabadulnak az illatanyagok, ami semmihez sem fogható! Ha valaki járt már a Tokaji-borvidéken kis magán pincészetek valamelyikében, ahol készítenek régi tölgyfa hordókban aszút, vagy szamorodnit, akkor tudja, miről beszélek. Mintha a borospince bortritisz, érő-kész aszú illata költözne be a műhelybe! Minden lélegzetvétel egy csoda ilyenkor. Kicsit savanykás, de ugyanakkor édes-mézes illat tölti be az egyik legcsodásabb érzékszervet.

A nyers faanyag a drágább osztályba tartozik, ugyanis alapból nem olcsó az alapanyag. Többször fordul elő, mint nem, hogy a kiszemelt, megvásárolt fa olyan sérüléseket rejt, hogy alig, vagy egyáltalán nem használható pipakészítésre. De ha sérülésmentes, akkor normál használat mellett, talán az egész életünkben kiszolgálhat rendes odafigyelés, rendszeres tisztítás mellett. A pipafüst eregetéséhez hihetetlen ízélménnyel hozzájárul, kifogyhatatlan az olaja aromája. Aki teheti, szerezzen be egy ilyen szépséget, biztosan nem fogja megbánni, ha a pipatórimában ott díszeleg egy oliva-pipa!

Fontos, az oliva fából készült pipa nem azonos a hazánkban olajfaként ismert ezüstfa – olajfűz fával. Ezt a fát főként tüzelőként használják hatalmas fűtőértéke miatt, de városi parkokba, sózással szennyezett területekre, autópályák mellé ültetik, és futóhomok megkötésére is használják. Pipát nem készítek belőle, rendkívül magas az olajtartalma.

Olajfa – A legősibb haszonnövény

Az olajfa (Olea europaea) lassú növésű, örökzöld fa. Hosszú életű, 1000 évesnél idősebb példányai is ismertek. Az olajfafélék (Oleaceae) családjába tartozik, vagyis a kőrisek, az orgona és a fagyal rokona. Jellegzetes alakú, alacsonyan elágazó, göcsörtös ágrendszerű fa, általában 12-15 méter magasra, kedvező körülmények között akár 25 méteresre is megnő. Jellegzetes ezüstszürke törzse csavarodott, széthasadozó, gyakran odvas. Az olajfa a meleg, mérsékelt éghajlatot kedveli, és a forró, száraz nyarat. 10-20 éves korában fordul termőre, és hosszú évtizedekig, száraz, sovány talajon is bőségesen terem. Nem fagytűrő, ezért nálunk nem termeszthető, ezért egzóta fa kategóriába tartozik. Afrikában és Amerikában is nagyon nagyra becsült fa, néhol meg is honosodott, de az olajbogyó-termesztés központja ma is Dél-Európa.

Az olajfa, lássuk be, nem a legszebb növény, amit ismerünk. Göcsörtös ágaival, kissé szúrós, csúcsos leveleivel elég csúnyácska kinézetű, valljuk be. Ráadásul a tövébe sem lehet leülni kényelmesen, hiszen nyomja a fenekedet. Azt hiszem, a szerelem az olajfák iránt inkább a folyékony aranyának köszönhető, amit ad nekünk, és amelynek jótékony hatásait az élet megannyi területén érezhetjük. Rendkívül igénytelen, iszonyat bírja a napot, a szárazságot, mínusz 6 fokig még a fagyot is. És amikor kegyetlenül visszavágják, valami hihetetlen erővel kezd el újra hajtani.

Az olajfa az emberiség egyik legősibb haszonnövénye, termése és olaja ínséges időkre is hosszan tárolható, a mediterrán népek pótolhatatlan tápláléka volt, és az étkezésben, valamint a világításban betöltött szerepén túl szimbolikájában is különös jelentőségű.

Termesztése több mint ötezer éve kezdődött. Egyiptomban Krisztus előtt 3000-re tehető a honosítás kezdete, és hamarosan hatalmas olajfaültetvényeket hoztak létre. Az olajbogyóból nyert olaj elengedhetetlen kelléke volt a kultikus halottbalzsamozási szertartásoknak. Kr. e. 1000-ben a görögök már 30 változatát termesztették, a római kertészetekben pedig tovább folytatták a válogató nemesítést. Az ókori Görögországban a béke és biztonság, a szűzies tisztaság, a szőlővel és a fügével együtt a jólét és boldogság szimbóluma volt. Az olimpiákon Kr. e. 752 óta a győzteseket olajfaágból font koszorúval köszöntötték.

Az olajfa őshazája ma már nehezen állapítható meg, valószínűleg Kis-Ázsia vagy Észak-Afrika területén van.

Az ókorban a vadolajfa változatai közül válogatták ki a nagyobb termésű, finomabb olajat adó típusokat. A vadolajfa (Olea europaea var. sylvestris) kisebb levelű, tövises, merev ágú cserje, termése kisebb és az olajtartalma is alacsonyabb. A Szentföld északi részén is őshonos, tölgy- és pisztácia-erdőkben, és az erdők helyén kialakult tüskés makkia cserjésekben él. A természetes vadolajfa-állományok ma már nehezen különíthetők el a kultúrából kivadult, nemesített, nagyobb termésű példányoktól, mert sokszor az ősi olajfaültetvényeket is erdő borítja. Ezt bizonyítják az erdők közepén megtalált olajprés-maradványok. Ősszel a betakarítás idején megélénkülnek az olajfaligetek is, a fák alá ponyvát terítenek, és botokkal ütögetik az ágakat, vagy kíméletesebben, az ágak rázogatásával jutnak a terméshez. Mivel azonban az érése fokozatos, egy fát többször is kell rázogatni.

Erre utal a híres Gecsemané-kert neve is: gat samna arámi nyelven ugyanis olajprést jelent. A jeruzsálemi Templomhegy lejtőin ma is olajfák zöldelnek.

Olajfák a Bibliából – A békekötés szimbóluma

Az olajfa a Bibliában gyakran emlegetett növény, a nagy életerejű, mindent túlélő olajfával, mely a csapás után elsőként hajtott levelet. Először Mózes első könyvében olvashatjuk, hogy az özönvíz során a hatalmas bárkába visszatérő galamb csőrében hozott olajágból értette meg Noé, hogy a víz visszahúzódott. Azóta az olajág jelképezi a Teremtő újabb békekötését az emberrel, ezért vált világszerte a béke szimbólumává. Mózes 5. könyve Kánaán hét legfontosabb terménye között említi. Több helyen az olajfa más-más jellegzetes tulajdonságát emeli ki, van, ahol friss lombjának szépségét hangsúlyozza, másutt azt, hogy tőről rendkívül jól sarjad.

Az Újszövetségben, Pál apostol Rómabeliekhez írt levelében az olajfával kapcsolatban közismert kertészeti eljárásról, az oltásról olvashatunk.

A gazdátlan, erdei vadgyümölcsfák nemes ággal való beoltása a Kárpát-medencében is közismert eljárás volt, egészen a legutóbbi időkig. Pál apostol azonban épp ellentétesen használja, nála ugyanis az alany a nemes, vagyis a termékeny olajfa, (amelynek gyökere Ábrahámot és az ősatyákat jelenti), és Isten abba a szelíd olajfába olt vad ágakat, más népeket. Pál tehát képtelen mezőgazdasági példát hoz, ezzel kifejezve, hogy Isten határtalan kegyelmével az üdvösséget a nem zsidókra is kiterjeszti.

Az ókorban Izrael fontos terméke volt az olívaolaj, exportálták is. Salamon a templomépítéskor cédrusfáért adta cserébe, de az áldozati szertartások során is elengedhetetlen alapanyag volt.

A test vagy a fej olajjal való leöntése vagy megkenése különleges szakrális szerepet játszott. A papokon kívül a királyokat is fölkenték, jelezve ezzel, hogy az Isten hatalommal ruházta fel őket. Szükséges volt az olaj az étel- és a békeáldozatokhoz is, és a templomban égő szent mécsesbe is olajat használtak. Ennek megfelelően az olaj a templomnak beszolgáltatott tized része, ezen túl a királyi kincstár fontos vagyontárgya is volt. Több bibliai csodában is szerepel az olaj. Elizeus például egy prófétaözvegy olaját szaporította meg isteni segítséggel. Illés is hasonlóképpen tett, így a sareptai özvegyasszony lisztesfazeka és olajoskorsója nem fogyott ki. Az irgalmas szamaritánus olajat és bort öntött a rablók által kifosztott és megvert ember sebeire, majd bekötözte azokat.

Tavasszal, amikor az olajfa virágzik és nincs szüreti nyüzsgés, e csendes, elmélyülésre, pihenésre alkalmas, ligetes domb Jézus kedvenc tartózkodási helye volt. Ünnepek idején ott töltötte az éjszakákat tanítványai körében, ott fogták el Júdás árulása után, és a Szentírás szerint feltámadása után 40 nappal ott történt a mennybemenetele is.

Máriát ima közben mutatja be, miközben az olajfák meghajolnak előtte. Az olajfa olaja a középkorban Mária tisztaságát és gyógyító jóságát is jelképezte.

Főzéshez, világításhoz, illatszerekbe

Termése az olajbogyó a gasztronómia kedvelt alapanyaga.

A világon a legtöbb olajbogyót Spanyolországban, valamint Olasz- és Görögországban termelik. (Ha valaki nézi a kerékpársport közvetítéseket, akkor a nyári időszakban látható, milyen hatalmas területeken terülnek el az olajfa ligetek.) Hasznosítása rendkívül sokrétű. Elsősorban olajnövény, de ezen túl zöldség, gyógynövény, kozmetikai és ipari alapanyag. A zölden vagy éretten szedett termés, az olajbogyó kedvelt fűszer- és gyógynövény, főzve vagy sóban tartósítva fogyasztják.

Az olajfa legfőbb értékét az olívaolaj adja, amely a mediterrán népek legfontosabb étkezési zsiradéka, főzéshez, sütéshez, halkonzerváláshoz elengedhetetlen. A termés 90%-ából világszerte olajat préselnek.

A legjobb minőségű télen szüretelt, magasabb olajtartalmú, érett termésekből hideg eljárással préselt, finomítás nélkül készült extra szűz olaj nyersen kenyérhez, salátákhoz is kiváló. Az olíva E- és K-vitaminban, antioxidánsokban bővelkedő élelmiszer. A növényi olajok között az egyik leggazdagabb telítetlen zsírokban, fogyasztása segít megelőzni a szív- és érrendszeri megbetegedéseket.

A további sajtolással nyert gyengébb minőségű olajat mécsesekben világításra használták. A préselés után megmaradt olajpogácsa kiváló tüzelőanyag és takarmány.

Az olívaolaj a kozmetikaiparban is fontos szerepet tölt be, bőrápoló adalék, hidratáló kenőcsök, szappanok, kenőanyagok alapanyaga. Fájdalomcsökkentő és sebgyógyító hatása miatt sebek és rovarcsípések kezelésére is használják.

Mint a lassú növekedésű, hosszú életű fáké általában, az olajfa fája is igen kemény, ezért nehezen megmunkálható, értékes anyag. Görbe, rövid törzse nem alkalmas épületfának, gerendának, gyönyörű, szabálytalan rajzolatú, csíkos mintázatú fájából azonban kopásálló padlóburkolat, bútor, szerszámnyél, tálak és kisebb faragványok készülnek.

Honnan származik az olajfa, hogyan hasznosították régen?

Először is le kell szögezzük, hogy az olajfa igazából nem is egy fa, hanem bokor. Ha nem metsszük meg, bokorrá terebélyesedik, és akkor az energia, ami menne a bogyókba, elvész a kis ágak-bogak tápanyaghoz-juttatásában. De ugyanakkor sokan az elvadult “acebuche” olívabokrokról szedett bogyókra esküsznek, hogy azoknak az olaja a legjobb. Lehet benne valami, abszolút bio, senki nem permetezi, csak ezek általában picike bogyók, sok velük a munka, és kevés az eredmény. Dehát anno minden olívabokor vadon nőtt…

Azt hihetjük, hogy kezdetben az asszírok által Urartu-nak nevezett ország közelében léteztek olajfák, Kelet-Anatólia és az Iráni-hegység területein, pont a Kaukázus déli csücskénél. Bár, meg kell jegyezni, hogy a legősibb fajok fosszilis leveleinek első maradványaira Görögországban, a Kiklád szigetek déli részén bukkantak, és ez a felfedezés pedig sokkal távolabbra mutat, mely szerint az olajfa ős-őse már a Paleolitikumban létezett, Krisztus Előtt 35.000-ben! (A spanyol így mondja, hogy Időszámításunk Előtt).

Mondjuk, más források szerint “csak” i.e. 15.000-re tehető a legelső olajfás maradvány, de hát ebből a szempontból gyakorlatilag mindegy. A lényeg az, hogy mióta ember az ember, voltak olajfák. Olaszországban i.e. 12.000-ből találtak maradványokat, ugyanúgy, mint Észak-Afrikában, a Cro Magnoni Ősember teljes pompájában élvezhette az olajfák gyümölcseit!

Spanyolországban i.e. 5000-ből vannak az első maradványok, bár egy spanyol tudós szerint Andalúziában már régen a főníciaiak előtt is használták a már fentebb említett, vadon növő olívabokrok (acebuches) gyümölcseinek levét különböző rítusokra, sőt, lehetséges, hogy főzéshez is. Mindenesetre Malagában, Nerja híres barlangjában 10.000 évesnél öregebb “acebuche” magokat találtak.

Az olajfa a Kaukázus déli részétől egészen a mai Szíria tengerparti területéig terjedő területen volt őshonos. Aztán a termesztésével a növény elterjedt Cipruson, az egyiptomi régióban, és a Földközi- tenger partvidékén is. Később  a főníciai kereskedők egyre nagyobb területen való szorgos-dolgos kereskedő munkájával eljutott az Ibériai-félszigetre is körülbelül  Kr.e. 1050-ben, de a rómaiak érkezéséig “nagybani” művelése nem nagyon kezdődött el.

Az olajfa kultúrtörténete

A görög mitológia szerint az olajfa megjelenése a két görög isten, Pallasz Athéné (a Bölcsesség Istennője) és Poszeidón (a Tenger Istene) versengéséhez kapcsolódik, mely szerint az kap teljes hatalmat az akkori Attica városa felett, aki a helléni polgároknak a legértékesebb javat kínálja. Poszeidón háromágú szigonyával rávágott egy sziklára, és a kibuggyanó forrásból egy, vad, erős ló emelkedett ki. Pallasz Athéné pedig egy olajfa-palántát csettintett ki a sziklából az Akrópolisz kapuja elé, mely “nem csak ehető gyümölcsöket terem majd, hanem a terméseiből kinyert értékes folyadék élelmül szolgál majd az embereknek, mellyel ezen felül sebeiket kezelhetik, és ráadásul világíthatnak vele a sötétben”- csak így, lazán. Ennyi mindent tud egy olajfa.

Hát ezzel Poszeidón lova nem tudott versenyezni, az Olümposz istenei Pallasz Athénének ítélték a győzelmet. Az ott lakók a várost gyorsan elnevezték Athénnak. Az Akrópolisszal szemben a mai napig látható egy olajfa. A mitológia szerint a görög istenek egyébként is olajfák alatt születtek – hol máshol?

Ugyanúgy a görög mitológia szerint Pallasz Athéné sarjasztotta az első olajfát a talajból, ábrázolása gyakori az ókori amphórákon, de a reneszánsz festő, Botticelli Pallasz és a kentaur című képén is az istennő egyik attribútumaként köszön vissza az olajág. Az egyik képen látható bizánci olajlámpás keresztdíszítése azonban már az olajfa zsidó vallásban betöltött szerepére utal: “Isten áldásának, dúsan sarjadzó tönkje az eljövendő Messiás irányító és termékenyítő küldetésének jelképe.”[16] Létezik egy olajfa (formájú) szobor – II. János Pál pápa adománya – a jeruzsálemi Szent Péter Gallicantu templomban, mely törzséből kinövő három ágával a kereszténység, a júdaizmus és az iszlamizmus közös gyökerét szimbolizálja. Az olajfa az iszlám hívők számára is szent fa volt, a gazdagság, a szépség, az erő és Allah szimbóluma. Mohammed próféta is előírta a papok olívaolajjal való megkenését.

Csöndes tanúi az életünknek, szerencsés esetben évszázadoknak, évezredeknek.

A béke, bölcsesség, termékenység, jólét, szerencse, győzelem szimbóluma. Földünkön egyetlen gyümölcstermő fát sem dicsőítettek, festettek, énekeltek annyit, mint az olajfát. Ez a fa, amely szereti a tengert és a mediterrán napot, száraz és sziklás talajon is megterem, és túléli a szárazságot és az erős szeleket. Elkísérte e föld lakóit a jólét és a nélkülözés idején egyaránt, és nyomot hagyott a mediterrán népek kulturális hagyományának minden területén.

A görög hagyomány szerint, amikor egy gyermek születik, olajfát ültetnek. Az olajfa és a gyermek együtt nő fel, és amikor a gyermek 6 éves lesz, az olajfa meghozza első gyümölcsét. A családdal együtt növekszik, évtizedeket él át, és még mindig ott lesz az összes következő generáció számára, hogy mindig emlékeztessen minket az élet folyamatosságára és fejlődésére.

Az olajfa hasznosítása

Az olajfa-bumm, így is nevezhetnénk, a rómaiak alatt következett be. Ugyanis ők a hadjárataik alatt mindenhová elvitték magukkal, amerre jártak, és mivel az olajfa egy nagyon igénytelen, erős növény, a legtöbb helyen gyarapodásnak indult. Az olívaolaj-kereskedelemről számos régészeti lelet, amfóra maradvány tanúskodik. A Hispán- félszigeten termelt olíva olajat a Római Birodalom minden szegletébe eljuttatták. Bética-i agyag edényeket találtak a nagy folyók mentén, Rhone- Garonne- Rajna, egészen a Duna felső szakaszáig, mutatva azt a hatalmas kiterjedésű olívaolaj- kereskedelmet, amelyet a rómaiak folytattak. (Béticának nevezték egyébként a mostani Andalúzia-, Badajoz déli csücske, és egy kis Portugál részt tartalmazó területet a Hispán félszigeten).

Az olajfa-termesztés a Mediterrán területeken azóta is tart, sőt, a legújabb technológiai fejlesztésekkel és különböző öntözőrendszerek bevezetésével egyre több és jobb minőségű extra-szűz olíva olajat adnak nekünk ezek a fák (bokrok).

Milyen egy olajfa életútja?

Az igazság az, hogy mi már friss olajfa-ültetvényekben nem gondolkodhatunk, hiszen ugyan egy olajfa elél akár 1000 évig is (!), és mondjuk előtte azért jó sokáig terem gyümölcsöt, a mi életünkben, mondjuk, ha most 45 évesen ültetnénk egy olajfa-palántát, igazából talán majd csak a gyerekeink életében hozná vissza a befektetett energiát.

Egyes olajfák csak 4- 5 év után kezdenek el teremni! És ez még messze nem a teljes kapacitásuk! Ez így, mondjuk elég elkeserítő, de hát be kell érni a mi kis rövid életünkkel, nem tervezhetünk több száz évre. (Ha valaki egy olyan dolgot akar létrehozni az életében, ami biztosan túléli, ültessen egy olajfát!)

Lehet nyersen fogyasztani, és lehet vele pirítani. De ugyanolyan jótékony hatása van külsőleg a bőrre, ekcémás sebeket is kezelhetünk vele, több jó minőségű kozmetikum alapja az extra szűz olívaolaj. Kisbabáknak is ajánlott, 1 éves kortól, hiszen a benne található omega 3 és omega 9 savak aránya megegyezik az anyatejben lévőkével (egy-egy csepp a zöldségkrémbe- nagyon jót teszünk a gyerekünkkel, ha már kicsi korától tápláljuk olívaolajjal! Persze extra szűzzel).

Egy olajfa elél akár 1000 (!) évig is, és az első pár száz évben bizony jelentős mennyiségű olívabogyót terem. Amikor elkezd öregedni, az ágak megvastagodnak, nem terem rajtuk annyi bogyó. Egyre több energiát vesznek el a fától, nincs rajtuk majdhogynem levél se. Ilyenkor kell a fiatalító metszést végezni, ami tulajdonképpen az elöregedett vastag ágak levágását jelenti. Egyszerre csak egy vastagabb ágat vágnak le, és várnak egy-két évet, hogy a levágott ág helyén újra kihajtson a fa. Az örök fiatalság, a megújulás jelképe is lehet ez a fa.

Források: