Kép szerzője: Wellcome Library, London

Egy kis pipa történet I.

Bejegyzésemet Levárdy Ferenc – Pipázó Eleink könyve inspirálta. Ha nem is szó szerint, de sokat idézek e könyvből. Természetesen egyéb internetes oldalakon fellelhető írás is gondolatokra sarkalt ebben a témában.

Aki a pipázás kezdetét kutatja, sötétben tapogatózik, nincsenek feljegyzések, történetek. Igaz ez az eszközöket, az azokban használt anyagokat, és a füst használati módját illetően egyaránt. Ha a régészeti ásatások felszínre is hoznak pipa formájú eszközöket, használatuk értelmezése, a mai meglévő párhuzamokra, intuitív sejtésekre, és a logikára épül. A mai tudásunk alapján feltételezhetjük, hogy pipa alakú tárgyakból valamilyen növényi alapanyag elégetéséből nyertek anno beszívható füstöt. És az értelmetlennek tűnő füstszívásan mi célja volt, szintén homály fedi.

Jóval az írott történelem kezdete előtt perzselt, égetett az ember különféle anyagokat füstjük illatáért, vélt vagy valós élettani hatásukért. Az ég felé emelkedő illatos füst, mint az isteneknek szánt áldozat, máig is tovább élő része sok vallási, kultikus ceremóniának. A különféle gyógynövények, gyökerek füstjének belélegzése a sámánok, varázslók, vajákosok gyógyító eljárásai közt kapott helyet. Magas kulturális fejlettséget elért civilizációkban, mint például Mezopotámiában, már szigorúan előírt rendje volt a füstáldozatoknak. Füstöltek az egyiptomiak is. Mi több; Ekhnaton fáraó sírjában pipa formájú füstölő szerkezeteket találtak, használatukat illetően azonban ez esetben is csak találgatásokra vagyunk utalva. Hérodotosz leírja a Fekete tenger keleti és déli partjai környékén élő szkíták (szittyák) egy különös szokását: tűzbe vetett, vagy felhevített köveken perzselt, szárított kenderlevél és különböző magok füstjét lélegezték be, s lettek mámorossá tőle. Hippokratész, az “orvostudomány atyja” négyszáz évvel Krisztus előtt, különböző gyógynövények füstjének belélegzését ajánlotta bizonyos női betegségek gyógyítására, és lókörömfű, azaz martilapu, füstjét makacs köhögés és asztma ellen. (Érdekességként: a martilapu latin neve Tussilago farfara, ami körülbelül annyit jelent; “köhögést elűző”.) Plinius a patasaláta füstjét ajánlotta köhögés csillapítására, gyógyítására. Írta még arról is, hogy a „csövön át beszívott füst gyönyörködtet is” a gyógyító hatáson túl.

Innentől az eszközről, magáról a pipáról, annak történetéről írok. De előtte még egy nagyon fontos dolgot meg kell említeni. A dohányzás és a pipázás két külön dolog. Mert dohányzásról csak ott lehet beszélni, ahol a dohány megterem, tehát az amerikai földrészen. Másol a világon, az idő bármelyik szakaszában, milyen anyagokat használtak, homály fedi. De egy biztos, eszköznek kellett lennie, ha füstöt szívtak az akkori emberek.

Elképzelhető, a korai emberek amint rájöttek, hogy a különböző növények füstje másképp illatozik, bizonyosan készített valamilyen alkalmatosságot, amivel ezt a füstöt használhatta. És mivel az ember, aki a természet erőinek ki voltak szolgáltatva, valamilyen módon kereste a kapcsolatot a rettegett ismeretlennel, elképzelhető, a füst használatára is készített eszközt. Mivel a szerszámaik a leletek alapján a létét meghatározó anyagokhoz igazodott, ezért valószínűleg az első ilyen eszköz csontból készülhetett. De hogy milyen lehetett az első a legrégebbi pipa, azt szintén nem lehet tudni. Az evolúciós etnológia szerint tartalmilag és alakjában egyező tárgyak, az emberi természet lényeges azonossága miatt, a föld különböző helyein egyszerre, vagy különböző időben, egymástól függetlenül alakulnak ki. Ezt a gondolatmenetet támasztja alá, hogy a térben egymástól távol eső kultúrák közt, egyes tárgyak egyezéseket mutatnak. Így van ez a pipa formájú tárgyak esetében is.

A ma fellelhető leírások alapján, a becsuánoknál megfigyelt forma lehetett, a kemence pipa. Az izzó dohányt egy gödörbe kotorták össze, homokkal takarták le, és a növény füstjét a homokba dugott nádszálakon keresztül szívták. A következő lépés a csőpipa megformálása lehetett. Valamilyen nagyméretű levélből henger, vagy tölcsérformát készíttettek, esetleg a bambusz csöves szárát töltötték meg a szétmorzsolt dohánylevéllel. De ezek sem nevezhetők igazából szerszámnak, mert a használat során ezek is elégtek. Igen hasonló lehetet a mai szivar formájához. (Jelen voltam egy alkalommal egy perui sámán szertartásán, ahol magát a fekete dohánynak nevezett szárított növényt tekerte kukorica levélbe. Mozdulatai igen régről valónak tűntek, valószínűleg ősidők óta, nemzedékek vitték tovább ennek a dohány használati módnak a hagyományát.)  Amikor a csövet agyagból, fából, vagy kőből készítették, akkor lehetett már szerszámnak nevezni. Ugyanis ezeket az eszközöket már többször fel lehetett használni dohányfüst szívására. Majd ezt a csőszerű eszközt egy nagyobb vájattal, úgynevezett tűztérrel egészítették ki. A talált természeti formákból, bütykös csont, ág csomóval, és magával a csővel az ember igazi kétrészes eszközt formált.

Az idők során sokféle pipát használt az ember. Csőpipa, csontpipa, fapipa, kőpipa, cseréppipa, porcelán pipa, üveg pipa, fém pipa, vízipipa, tajtékpipa… Ahogy látható, mindenféle anyagból kitalált és elkészített eszköz használható füstszívásra, aminek csak a képzelet és annak megvalósítása szabhat határt. Ebben a bejegyzésben a különböző anyagok anyaghasználatának alapján írom le igen röviden a piapák fejlődésének történetét. A másik ugyanilyen fontos rendszerezési lehetőség, a használat módján alapul. Aztán ott van a megmunkálásuk is, ami szerint szintén lehet csoportosítani a pipákat. A formák, amit általában a divat stílusteremtő igényei formáltak, szintén egy újabb kategória.

Ennek az eszköznek a sokszínűsége ellenére igen kevés írott anyag örökítette használatuk módozatait. Inkább gyűjtötték őket, ezzel megőrizve sokszínűségüket. A gyűjtőknél fellehető pipák nagy része iparművészeti gondossággal, mesteremberek gondos kézműves munkájával készült, igazi művészi alkotás. De ahogy a bejegyzés tartalmi alapjául szolgáló könyv szerzője Lévárdy Ferenc írja: ’A magángyűjteményekben rejtező pipák megismerési lehetősége, csaknem a lottótalálatok valószínűségével egyenlő’! Így kevés a témában kutatható irodalom, leírás, jegyzet. Pedig a világ minden táján voltak manufaktúrák, akik a hétköznapi használatra szánt eszközöktől kezdve a mesterművekig, megszámlálhatatlanul sokszínű remekműveket készítettek nap, mint nap, századokon keresztül.

Mivel a régészek által feltárt legrégebbi tárgyi leletek előttről nem tudunk semmi biztosat a füstszívás eszközeinek formai világáról, ezért a talált leletek a kiinduló pontja minden kutatásnak. Ezek közül a legrégebbi a csőpipa – csontpipa. Az előzőekben leírtakat kiegészítve: Kínában találtak olyan emberi orsócsontot, amit kifúrtak és azt használták pipaként. Több trópusi sziget törzsi is használt kifúrt embercsontot pipaként. De használtak csontból készült csőpipát az észak-amerikai eszkimók, szecsuáni, sziámi emberek is. Sok fellelt domborművön lehet látni, ahogy a papok is valami ehhez hasonló eszközzel tisztelték isteneit (mayák, görögök, stb). 1,5-2 cm átmérőjű csövecskéken keresztül szívták a füstöt a pápuák is, a borneói őslakosok is. A régészeti leletek tanúsítják, hogy ez a pipaforma Észak-Amerika és Közép-Amerika nagy részében jelen volt.

Ezek szerint a szár hamarabb született meg, mint a pipa. Ahol a dohányt ismerik, ott mindenhol megtalálhatók ezek az egyszerű dohányzó készségek. De az egész világon fellelhető tárgyi emlékek bizonyítják, valamire használtak ilyen eszközöket.  Későbbi időkre datálható fellelt tárgyak esetében a cső vége már hajlított, az izzó parázs befogadására, amihez a bütykös csontok formái adhatták az ihletet

A régi idők pipáiról talán az észak-amerikai indiánok „békepipája” árul el a legtöbbet a pipázás eredetéről. Francia nyelven KALUMET. Én CHANUPA elnevezéssel ismerem, és ezt is használom, ha szóba kerül. Formájára, anyagára nem térek ki külön, rengetek képet, leírást lehet találni az interneten. Nagyon sok utazó gyűjtött anyagot erről a tárgyról és használatáról. Indián hőskölteményben (Henry Wadsworth Longfellow – Hiawata) is megörökítették a kalumet születéséről. Akinek van kedve, járjon utána, ide nem írom, másolom le a költeményt. Már csak azért sem, mert egy külön bejegyzést szánok a blogon a szent pipa születéséről, annak szertartásos használatáról, jelképrendszeréről, szakrális szerepéről!

A kalumetet vörös, fekete, fehér pipakőből készítették, szárát színesre festették és nagyon sokféle díszítést kapott, tollakat, gyöngyöket, csontokat, stb. Rengeteg nép, törzs ismerte használta. Felsorolásba nem kezdek, nem lenne illendő ha esetleg valamelyiket kihagynám. A formára kitérve, ez a pipa már két részből állt, a fejből és a szárból, amit akkor illesztettek össze, amikor használatára került a sor. Aki ezt a pipát hordozta, sokszor a törzsfőnök után közvetlenül a második helyen állt a rangsorban. Majd a későbbiekben írok róla, ez nem a rangsorról szólt. Nagyon komoly feladata volt a pipahordozónak, és élethosszig tartott. Aki magánál hordja a békepipát, az bántatlanul átlépheti az ellenséges határokat. Ezért is válhatott a dél-minnesotai bánya (a pipakövek lelőhelye) az indiánok számára örök időkre a béke földjévé, ahová mai napig is minden irányból titkos indián ösvények vezetnek. A békepipák őrzői a törzsek megbecsült öregjei voltak, akik csak akkor vették elő azt, ha elhatározásaikat, fogadalmaikat a pipa füstjével is meg akarták erősíteni, vagy ha a közeledő idegent bizalmukba, barátságukba akarták fogadni. És még rengeteg mindent lehet írni az indián szent pipáról. Ami engem a legjobban megfogott a történetéből az, hogy amikor a pipát elővették, megtömték és izzásra bírták, onnantól kezdve ’igaztalan szó el nem hangozhatott’! Valószínűleg ezért használták az odaérkező fehér emberek ennek jelképeként a Békepipa szót.

Folytatása következik…