A fehér Istennő – A Tajték  

A legszebb és legalkalmasabb pipaanyag, a tenger habjához hasonló könnyű és fehér tajték a XVIII. század elején jelent meg a pipametszők műhelyeiben, s a tenger istennőjének, a tenger habjaiból születő Venus ajándékának ünnepelték a költők és pipások…

Valóban a tenger szülötte. Sok millió évvel ezelőtt élt állatok, növények fosszilis maradványa, mely a nyomás következtében vált tömör rögökké. A tajtéktömbök általában 10-15 méter mélységben, vörösagyaga ágyazva találhatók Anatóliában, Neogroponte szigetén, Spanyolországban, Boszniában, a Krim félszigeten, Morvaországban, Tanzániában, Nairobi környékén, Pennsylvániában, Utahban és Új-Mexikóban. Az igen lágy, könnyű fajsúlyú kőzet összetételét a lelőhely ősélővilága határozza meg. A különböző lelőhelyekről kitermelt szépiolit más-más keménységű, s a víztartalma is erősen változó. Ez teszi könnyebben, vagy nehezebben megmunkálhatóvá ezt az anyagot.

A XVIII. században szinte kizárólag anatóliai tajtékot használtak pipakészítésre. A jó tajtéklelőhelyeket a törökök erősen titkolták. A derviskolostorok tulajdonában lévő bányákból kitermelik, az anyag egészen lágy, viaszképlékenységű, csak a levegőn keményedik meg annyira, hogy faraghatóvá válik. Egyesek szerint a friss, képlékeny anyagot egyszerűen mintába préselték, s az így készült figurális és ornamentális pipafejeket sárkányvérrel vöröses barnára festették. A törökök is igen kedvelték az általuk készített kis vörös agyagpipa formákat, így ezek mintájára tajtékból préselt pipafejekből elég sok került szokványos úton Európába.

A kiemelt tajtékot Brusszában válogatták és csomagolták ládákba vegyes méretekben. 1796 októberéig csak Zemlinen át 83.413 mázsa tajtékot szállítottak a nyugati piacokra. Igen komoly összeget kértek egy ládáért, és a kereskedők nagy kockázatot vállaltak a ládákban lévő látatlanban vásárolt áruért, ugyanis általában egy-egy nagyobb, 10-20 között volt a közepes méretű darab a 150-200 kisebb mellett. Pipakészítésre így igen kevés darab volt alkalmas, ami a pipák árát igen csak megdrágította. A nagyságkülönbségek mellett a tajték minősége is növelte a kockázatot, mivel a hibák legtöbbször csak a megmunkálás során kerültek napvilágra. A pipametszőknek a nagy gyakorlat mellett, a szerencsére is szükségük volt, hogy alkalmas anyagot szerezzenek a pipakészítéshez. Ezeknek a sokszor változó tulajdonságoknak és sok kézen keresztüli, többszörös kereskedelmi áttételnek köszönhetően igen drága volt a tajték. Próbálták ezt a monopóliumot más helyeken fellelt nyersanyagokkal megbontani, de minden esetben kiderült, hogy a minőség messze elmaradt az anatóliai tajtéktól.

Tömbösített mesterséges tajték

A pipakészítés során sok drága anyag ment veszendőbe, így a pipametszők igyekeztek hasznosítania hulladékot is. 1770-72 között a nagy éhínség idején támadt egy pipametszőnek Dreiss Kristófnak az a szerencsés ötlete, hogy a nemrégiben feltalált papírmasé-készítés analógiájára a tajtékhulladékból újra hasznosítható tömböket formáljon. Annyira bevált a hulladéknak ez a fajta újra hasznosítása, hogy majd húsz esztendőre rá, már több mint 90 manufaktúra megannyi munkása faragta a tajtékhulladékból a pipákat. A nagymennyiségű hulladék hasznosítása alapvető érdekévé vált a pipafaragó üzemeknek. Azonban az újrahasznosított anyagban sokszor előfordulta hibák, lyukak, zárványok. Ezek eltávolítását követően az anyagot rengeteg félem módon próbálták kitömni, hogy megmunkálhatóvá váljon. A töméseket tajtékkőből készült őrleménnyel vonták be. Ezeket a módszereket az üzemek igencsak titkolták egymás elől és esküdtek rá, az övék a legjobb módszer. A tajtékhulladékból készített hamis tajték pipákat paszurának, bécsi tajtéknak nevezték.

Az első próbálkozások nem hoztak sok sikert, a szívás során keletkező hőtől szétestek. De az idők folyamán tökéletesítették az őrlemény összetételét, minek köszönhetően a megszületett mesterséges tajték komoly versenytársává vált a természetesnek. Viszont a természetes és a mesteréges tajtéknak is megvannak az előnyei és a hátrányai is. A természetes tajték általában könnyebb, nem piszkolódik, és sokszori használat után is megőrzi szépségét, tartósságát. A megmunkálhatósága sokszor ütközik akadályokba, a bennük lévő zárványoknak köszönhetően. A mesterséges tajték esetében pont az ellenkezője igaz minden, az előbb felsoroltakra. Két előnye van a termettel szemben, ami nem más mint a megmunkálhatósága, és az olcsóbb ára. A vásárlásnál úgy különböztették meg a vásárlók az igazit a mesterségestől, hogy az oldalán ezüstpénzt húzogattak, ha az szürkés nyomot hagyott maga után, tudták, mesterséges tajtékkal van dolguk.

Pipametszők

A tajtékpipa-készítők a megnevezésükben is elkülönültek. A korabeli foglalkozás szerinti jegyzékekben külön említik a pipacsinálókat, a pipafaragókat, és a pipametszőket. A pipafaragók fa, csont, stb. pipákat készítettek, a pipametszők pedig tajtékpipákat készítettek. A pipákhoz mindkét esetben a rezezők készítették a vereteket, kupakokat. A pipakészítés nem tartozott a céhes iparágak közé, kezdetben a fazekasok céhéhez tartoztak, majd később szabad foglalkozás jellegű volt a tevékenységük, amit aztán mindvégig meg is őriztek. De igazából a tajtékok művészi kivitelezése igen fejlett iparművészeti készséget igényelt. Így nem volt ritka, hogy az elismert mesterek mellett, ötvösök, szobrászok és festők is készítettek tajtékpipákat.

A tajték megmunkálásához korabeli leírások szerint szükséges volt a műhelyt a következőkkel felszerelni, esztergapad, csavaros szorítóval. A fűrészelt tajtékot esztergával nagyolták a megfelelő formára a hengeres kosarát és a szárát, majd a faragásnál használt késsekkel munkálták meg (képek az eszközökről Levárdy Ferenc – Pipázó eleink könyvének a 118-119. oldalán láthatók).

A nyers tajtékdarabokat először – az anyag keménységétől függően – hosszabb, rövidebb ideig vízben áztatták. Ha kellőképpen megszívta magát vízzel, fűrésszel, vagy késsel alakították ki a darab adottságaihoz leginkább megfelelő pipaformát. A kézi megmunkálás azért volt fontos, mert az esetleges zárványok, és egyéb hibák figyelemebe vételével, minél kevesebb hulladékkal oldják meg a pipa készítését. A teljes száradás után, esztergával alakították ki az első és a hátsó furatot és pipatest hengeres felületeit.

A következő művelet a faggyúval való itatás volt. A vesefaggyút vas vagy zománcozott cserépedényben vízfürdőn felforralták, majd a teljesen készre faragott és kiszárított pipafejeket forró faggyúba merítették. A 10-40 perces fürdő után nyírfa pálcával kiemelték, csepegtették, szárították. A végső munkafolyamat a fényesítés volt, amit habkőből, krétából vízzel elkevert fényező pasztával, puha kendővel végeztek. A második itatást viasszal végezték, majd újra fényesre csiszolták a megmunkált felületet. Volt ahol ezt a végső fényesítést agancsporba mártott vizes szarvasbőrrel végezték, amit selyemharisnya használatával fejeztek be. A viaszolás nagyban hozzájárult a használat során kialakult szép gesztenyebarna színhez. Ha a végső fényesítést krétaporral végezték, akkor az meszes fehér színt adott a pipáknak. Ezek a szívás során is világosabb barnák lettek.

A feketére égetett tajtékpipák, kemény, súlyos tajtékból készültek. A megmunkálás során a kazánt és a nyak csövét nem készítették el teljesen, csupán vékony furattal. Langyos lenolajban áztatták, míg csiszolható lett. Letörölték, habkővel, zsurlóval fényesítették. A nyaknyílás furatába botot tűztek és szénparázs felett lassan felmelegítették, majd lenolajjal bekenték. Ezután ismét izzó parázs felett szárították, majd 24 óra hosszat hűtötték. A kazánt kifúrása után megtöltötték faszénnel, amit ott addig izzítottak, amíg szép barna színe lett. Majd megismételték ugyanezt a nyakkal is. Ezt az eljárást addig ismételték folyamatos lenolajozással, míg a pipa feketére ki nem égett. Krétával, alkoholos kendővel fényezték.

A tarka olajfejek készítéséhez, kemény, rossz minőségű, eres tajtékot használtak. Faggyúzás és teljes száradás után lenolajban főzték amíg azzal a kő teljesen nem telítődött, majd ruhákkal lefedett kosárban lassan hűtötték. Néhány nap elteltével ezt a folyamatot megismételték. Ahogy a lenolajat a felületük felszívta, megkapta az erre a típusra jellemző szép márványos rajzolatot.

A tajtékpipa eredet-legendája

Mivel minden korszakra jellemző találmány (tűztől, keréktől kezdve) eredete ismeretlen. Viszont valahonnan eredeztethető használatuk, amihez történetek, mesék kapcsolódnak. Ezeket nevezzük eredet legendáknak. A pipafaragók körébren is él egy legenda az első tajtékpiapa-faragóról, aki nem más mint egy budai magyar Kovács (vagy Horvát) Károly volt. A macskája leverte cseréppipáját, az eltört, így Kovács pipa nélkül maradt. Ekkor megpillantotta a Törökországból hozott tajtéktömböt. Pipát faragott belőle, ami igen szépre sikerült. Úgy gondolta, olyan szép lett, másnap oda is adja a grófnak. Amikor a faggyúgyertyáról rágyújtott, néhány csepp a pipára esett, elkormolta, elcsúfította. Ezen az éjszakán született meg az első tajtékpipa, amelyet a család egy későbbi leszármazottja 1876-ban a Magyar Nemzeti Múzeumnak adományozott.

A ’pipa-legenda’ szerint Kovácshoz a csizmadiához úgy jutott a tajték, hogy a török követségben járó Andrássy gróf három sakkpartiban megverte III. Achmed szultánt. A diplomáciai küldetés emlékére gazdagon megajándékozta a grófot, egy gyémánt díszes karddal, két rabszolganővel és egy darab tajtéktömbbel. Andrássy a tajtéktömböt ügyes kezű csizmadiájának adta, faragjon belőle kisebb emléktárgyakat, valamint sakkfigurákat. De végül pipa lett belőle.

Mint minden legendában, a pipa eredet-legendában is megvan az igazság magva. A pipakészítők emlékezetében fennmaradhatott a pipakészítő suszter neve, s a szájról-szájra adott történet, lassan legendává terebélyesedett.

Egy francia Duncan nevű ember kétségbe vonta a Kovács-legendát és másikat állított a helyébe. Szerinte Louis Pierre Puget faragta az első tajtékpipát. Touloni műhelyében hajódíszítő szobrokat faragott. Duncan szerint XIV. Lajos pénzügyminisztere megbízásából két tajtékból faragott lószoborra kapott megbízást Puget. A tajtékhulladékot megtarthatta magának, s ő abból mi mást, mint egy pipát faragott magának. A pipa faragványai egy fa tövében pihenő rabló ábrázoltak feleségével és gyermekeivel, két kutyával és egy sassal. A pipa méretei 33*43,2*12,7 cm. Ez a hatalmas méret és a nem ahhoz a korhoz illő díszítés leírása ad okot azt feltételezni, hogy egy műkereskedelemben megszokott koholmánnyal van dolgunk. De ez is egy eredet-legenda.

A Magyar tajtékpipa faragás

Kezdetét Budán és Pesten kell keresni, és mindösszesen négy pipakészítőről vannak feljegyzések a két városban. Azt, hogy cserép, vagy fapipákat készítettek e, nem tudni. Az első tajtékpipa-készítőt 1808-ban emlegetnek, egy bizonyos Popovics Jánost.

Mikszáth Kálmán regényeiben többször szerepel Nagy István tajtékpipa metsző mester. Többek között így ír róla: „Igazi Nagy-féle pipa, harminc arany most már testvérek között is. De nézd csak ennek a nyakhajlását, fölséges idomait, hát még a fúrása! Milyen kár, hogy az olyan ember is meghal, mint ez a Nagy!” De említi a műhelyének a helyét is – Pesten az Úri utcában -, s „ha valami újabb formájú bevezetett művet tett ki a kirakatba…, egész népcsődület támadt előtte”.

A Kereskedő folyóirat 1824-es évszámában olvashatunk róla, ebből kiderül, nem kitalált személy volt csupán. Legendák is övezték a munkásságát. Ilyen például az az anekdota, miszerint ha valaki alkudozott a pipájára, inkább kalapáccsal összetörte, mintsem olcsóbban odaadja azt. Nevezetes pipáinak híre járt még Párizsban is, és az ismert francia pipametsző Laury is utánozta faragásait. Sajnos Nagy mester egyetlen pipáját sem ismerjük, csak a híre-neve maradt fenn. A Nemzeti Múzeumban őrzött néhány pipa, ami árulkodik a kor pipafaragásának minőségéről.

A XIX. század első feléből, amikor már fotográfiákon is megörökítették a pipametszők műhelyeiket, a kirakatban láthatók a formái, görbületei a pipáknak, amiket abban az időben készítettek. Sőt reklámfüzetekben is hirdették műremekeiket az akkori mesterek. Ezekből is igen kevés maradt fenn. Volt egy 7 pipát ábrázoló mintalap is, amin külön feltüntettek magyar pipafajtát is, Kalmash-nak, debreceninek és Ragoczynak emlegettek. Tehát külhonban nemcsak hogy tudtak a magyar pipa létezéséről, hanem ismerték annak válfajait is. A hattyúnyakú pipát Németországban Rákóczi-pipának is nevezték. A Kaas féle könyvben (1882) említenek egy Hidas-féle pipát (ami jellegzetes bécsi forma volt).

A Kalmas-pipa a török pipák jellegzetes alakjából alakult ki. Karcsúsított, alacsony kosár, vastag, testes nyak jellemzik. Az ehhez a csoporthoz tartozó pipák általában díszítés nélküliek, a mintázatuk szépségét a hibátlan tajtékanyak és a kiszívás okozta elszíneződés adta. További jellemzője e pipafajtának, hogy az erős falvastagság miatt, az alacsony kosár csaknem fehér maradt, átmenetes elszíneződés a pipa alánál és a hosszú nyakálál látható. Kazánjuk rendszerint lapos fedéllel záródik, a nyakat lezáró borítólemezen tölcséresedő szár foglalatot találunk. Kis karika is található rajta a szárat rögzítő zsinór felerősítése végett.

A Debreceni-pipák lényege az egyenesen álló, viszonylag magas pipakosár, és a hozzá ívesen csatlakozó rövid, végén gombban, vagy tölcséresedő peremben végződő szár.

A XVIII. század első felében kibontakozó pipaművészetnek egyik erőteljes szála a későbarokk. Ennek egyik legjelentősebb pipafaragó mestere, a pozsonyi Schweger János, aki eredetileg ötvös mester volt. A Magyar Nemzeti Múzeum több pipát is őriz tőle. Ebben a stílusban dolgozott a trencséni Rittinger József is és az óbudai Fells Jakab is. Több gyűjteményben is láthatjuk pipáikat. Az 1848-es összeírás szerint 11 pipacsináló, 2 piparezező és több pipakereskedő élt Óbudán. 1830-as évektől Adler Fülöp és Fia, Deák Ferenc utcai műhelye látta el másfél évszázadon keresztül a legigényesebb pipásokat. Keresettségükre jellemző, szinte minden jelentős pipagyűjteményben található a cégjelükkel ellátott pipa. A legrégebbi Adler pipák között megtaláljuk a kalmas, a debreceni és a Rákóczi típusokat, és a legrégebbi magyar tajtékpipa formát, a sugarasadó (csonka gúla) kosarú pipaalakítást.

Elmondhatatlanul sokféle díszítést alkalmaztak a pipametsző-mesterek. A korra jellemző politikai, forradalmi tartalmú metszések is éppúgy keresettek voltak, mint az egyszerű ornamentikával díszített pipák, csakúgy, mint a cseréppipák esetében. Érdemes utána nézni a gyűjteményeknek, és megcsodálni azokat a művészi kézműves munkákat, amiket miniatűrként metszettek erre a természetadta csodálatos pipaanyagra. A mintákon látszanak, milyen szívvel lélekkel készültek ezek az egyedi remekművek. Nem csoda, hogy egy-egy előkerülő példánynak megfizethetetlen ára van. A történelem egy része ez is, sőt a mi történelmünk szerves részét képezték, ugyanis nemegyszer azért készültek megrendelésre pipák, hogy történelmünket meghatározó eseményeinek legyenek hírmondói.