Ebben a bejegyzésben a kezdetekhez térek vissza. Először is a dohány eredetéhez, feladatához, későbbiekben az eszközhöz, amit ma pipa néven emlegetünk.

Mint minden olyan dolog, amelyet az ember ma függőségből fogyaszt (azért vagyunk jó néhányan, akik mértékkel, a segítő minősége miatt használunk), a dohánynak sem a mértéktelen fogyasztás és az anyagi haszon termelése volt az eredeti feladata. Ugyanúgy, mint az alkoholnak, vagy a kakaónak sem. De említhetném az aranyat is, amely szintén nem fizetőeszköz volt az amerikai földrészen. Közismert tény, hogy a dohány Amerika felfedezésével jutott el Európába, ahol hamar nagy népszerűségre tett szert a pipázás kedvtelése révén. A kontinensre lépésének pillanatától kezdve azonban esélye sem volt az eredeti feladatát betölteni ennek a növénynek.  A használatának módját ugyan látták és megtanulták, és meg is tanították az arra kíváncsi embereknek, de a nagy vízen túl betöltött szerepéről nem osztottak meg információt.

Bár korszaktól és helytől függetlenül a régészeti leletek azt mutatják, nagyon sok helyen használtak olyan eszközöket, amelyek a mai pipához hasonlítanak, tehát több közösségnél feltételezhető a pipahasználat szokása, azt azonban nem tudták egyértelműen bizonyítani, hogy a pipába tömött anyag dohány vagy más növény volt-e. Így egyelőre csak az amerikai szárazföldről származó ismeretekre tudunk támaszkodni.   

Sokunk emlékeiben él a kép, ahogy Karl May könyvein alapuló Winnetou filmekben is mutatták: van egy hosszú, egyenes szárú, mindenféle színekkel, mintákkal, tollakkal díszített pipa, amit békepipának hívnak. Azt körbe adogatják, szippant belőle mindenki párat, majd megegyezés született, baráti viszony alakult ki. Tudjuk azonban, hogy a valóságban ez a rítus jóval többről szól. Aztán jó sokáig nagyjából ennyi volt az a tudásanyag, ami a miénk lehetett ebben a témában. Az utazás könnyebbé válása ebben a témában is lehetőséget adott az ismeretek, szokások felkutatásában. Mindenkinek, aki részt vett ebben az állhatatos munkában, nagyon nagy köszönet és hála. És persze az internet is hozzátesz igen sokat a kutatók munkáinak a megismeréséhez, az ott közzétett ismeretek igen hasznosak. Nélkülük valószínűleg még mindig csak az indiánkönyvek, és a mai Horvátországban felvett indiánfilmek lennének a forrás.

A bevezető után rá is térek a témára, a szent növény eredetére. Az egész kontinensen, Észak- és Dél-Amerikában is jelen volt a dohány. A használatuk, mint minden szakrális dolognak, legyen az bármilyen növény vagy eszköz, van egy jó pár eredet története, mítosza, amelyek a különböző törzsek, népek meséiben lehetők fel. Vannak történetek, amelyek a világ teremtéséig vezetik a dohány megérkezését, és vannak, amelyekben a dohány csak felbukkan, leggyakrabban ajándékként.

Bejegyzésemnek nem célja, hogy ismertessem e történetek valamennyi törzsi verzióját, de közzéteszek néhányat kedvcsinálóként a további mesék böngészéshez. A forrást minden esetben megjelölöm, de magát a mesét csak tömörítve írom le kerülve az eredeti történet terjengősségét.

A dohány eredete (Nipmuck történet)

Sok – sok évvel ezelőtt élt egy békeszerető bölcs öreg, aki törzsről törzsre járva ösztönözte és őrizte a nemzetek közötti együttműködést és jóviszonyt. A Teremtő jószándékát közvetítette az embereknek, küldetése volt, hogy elősegítse az egységet valamennyi létforma között.

Előrehaladott korában a bölcs öreg összehívta a rangidősek tanácsát. Meghívást kapott valamennyi törzs, klán és nemzet képviselője is, akikhez élete során az öreg bölcs ellátogatott. Az öreg elmondta a jelenlévőknek, hogy hamarosan útja, küldetése végéhez ér és eltávozik a szellemvilágba. Megígérte azonban, hogy visszatér hozzájuk egy másik alakban, hogy emlékeztesse őket a testvériségre, amelynek kialakításán fáradozott az élete során.

Nemsokkal az öreg bölcs halála után egy növény hajtott ki a sírján. Ez a növény a dohány volt, amelyet azóta is az egység, a béke és a becsület fenntartását célzó ceremóniákon használnak. A pipákból felszálló füst emlékezteti az embereket arra, hogy a gondolatok és imák felszállnak a Teremtőhöz.

Forrás:

Little turtle, Nipmuck tribe, Dudley Band – Concord Museum, Concord MA c 1988 Antology of Traditional Tobacco Stories, In: https://ebccp.cancercontrol.cancer.gov/uploads/RTIPS/WHE/DoHHS/NIH/NCI/DCCPS/2078.pdf

xxx

A Seneca törzs szerint a dohányt csak akkor szabad leszedni, ha a levelei már kétarasznyi hosszúak, és csak akkor, amikor vihar közeledik. Egyéb esetben a dohány minősége nem lesz megfelelő, a Szellemi erők nem fogadják el. A nem megfelelő időben learatott dohány azonnal elég, amint a tűzre vetik és a füstje egyenesen az égbe száll. Ha azonban a megfelelő módon gyűjtik be a dohányt, a levelei vonaglanak, tekergőznek a tűzben, a füstje pedig örvénylik, kavarogva emelkedik az ég felé és magával viszi az imákat is.

Forrás:

Antology of Traditional Tobacco Stories, In: https://ebccp.cancercontrol.cancer.gov/uploads/RTIPS/WHE/DoHHS/NIH/NCI/DCCPS/2078.pdf

xxx

TSALU – tűz a szájban – így hívják a dohányt a cherokee indiánok.

A déli indiánok számára a dohány nem személyes használatra szolgált, speciális alkalmakra tartották. Úgy vélték, a dohánynak misztikus ereje van. Füstöltek vele, hogy távol tartsák a rossz szellemeket és behívják a jókat, a segítőket. A dohány segítségével tartották a kapcsolatot a szellemvilággal és a békepipa füstje volt a baráti viszony kialakításának gesztusa. De a dohányoztak a harcok előtt is. Még harci nevet is adtak a dohánynak: „hitci”

Tűz a szájban (Cherokee történet)

A világ kezdetén, amikor az emberek és az állatok egyenlőek voltak, még csak egyetlen dohány növény létezett. Mindenki ehhez az egy növényhez jött dohánylevélért. Egy napon azonban a Dagulku madár ellopta a növényt és magával vitte délre.

Az emberek szenvedtek a dohány nélkül. Az egyik idős asszony meg is betegedett, egyre soványabb és gyengébb lett, és mindenki azt hitte, meg fog halni, ha nem jut dohányhoz, ami életben tarthatja.

Több állat is önként jelentkezett, hogy visszahozza a dohányt, de a Dagulku madár mindegyikőjüket megölte, még mielőtt eljutottak volna a növényhez.

A kolibri is felajánlotta a segítségét, annak ellenére, hogy a többiek szerint túl kicsi és jobban tenné, ha otthon maradna. De a kolibri könyörgött, hogy hadd próbálja meg. Végül a többiek ráálltak és megmutatták neki, hol van a dohány.

A kolibri villámgyorsan eltűnt, majd a következő pillanatban vissza is tért néhány dohánylevéllel és maggal. Olyan szélsebes volt, hogy sem a Dagalku madár, sem a többiek nem látták menni és jönni.

A kolibri belefújta a dohány füstjét a beteg asszony orrába, és azt kiáltotta „Tsalu!” (= tűz a szájban). Az asszony néhány pillanat múlva kinyitotta a szemét és hamarosan az egészségét is visszanyerte.

Forrás:

Virginia Pounds Brown and Laurella Owens, Southern Indian Myths and Legends. Birmingham, Alabama: Beechwood Books, 1985, In: Antology of Traditional Tobacco Stories, In: https://ebccp.cancercontrol.cancer.gov/uploads/RTIPS/WHE/DoHHS/NIH/NCI/DCCPS/2078.pdf

xxx

Az első dohány (Huron-Wyandot történet)

Réges régen a Wyandot nemzet Hawk klánja egy faluban élt egy tó mellett. A tavat tiszta vizű folyamok táplálták, amelyek a környező hegyekben eredtek, ahol magas és gyönyörű fák nőttek. A faluból a hegyek kéknek látszottak.

Élt a faluban egy idős ember két lányával és a feleségével. Boldogan teltek a napjaik. A harmóniának azonban tragédiasorozat vetett véget: az ember és a felesége mindkét lányát elveszítette: először az elsőszülöttet, amikor az 12 éves lett, majd a másodszülöttet szintén annak 12 éves korában. Nem sokkal később a fájdalom az asszonyt is elvitte a lányai után. Az ember magára marad. Szíve nehéz volt, tele kínnal. Ezt a kínt úgy próbálta enyhíteni, hogy beköltözött a faluba és ahol csak tudott, segített. A Hawk klán minden tagja nagy tisztelettel volt iránta.

Egy nap, amikor az idős ember néhány szomszédjával a tó partján állt, figyelmesek lettek egy sereg hatalmas madárra, amelyek a kék hegyek felől érkeztek. Óriási sólymok voltak, olyan nagyok, mint egy fél fa. Az emberek megdöbbenve nézték, ahogy madarak köröznek a tó és annak partja fölött. Váratlanul az egyik sólyom zuhanni kezdett a part felé. A szárnyán egy íj fúródott keresztül. Egy ideig a többi madár ott körözött sérült társa fölött, vijjogva, hangosan szólongatva egymást. Aztán visszarepültek a kék hegyeken túlra, ahonnan érkeztek.

A falubeli emberek rémülettel telve nézték mindezt. Fejvesztve rohangáltak a parton, kétségbeesetten kiabálták, hogy a madarak rosszat jelentenek. Szörnyű katasztrófa közeledtétől tartottak.

Egyedül az idős ember nem volt megijedve. Megpróbálta lecsendesíteni a többieket. „Odamegyek a lezuhant madárhoz” – mondta.

„Ne menj!” – győzködték az emberek. „Nem menj a sólyomhoz!”

„Nem félek” – válaszolta az öreg. „Vén vagyok már, és tele szomorúsággal. Nem sok van már hátra nekem. Az ég sötét, és én egyedül vagyok. Nem számít, ha meg is halok, nem félek a haláltól. Megnézem a sérült sólymot.”

Azzal elindult egyedül a madár felé. Az út hosszabb volt, mint hitte. Ráesteledett. A sólyom azonban ott volt, ahová lezuhant. Ahogy az öreg közeledett felé, egyszer csak az égből egy tűzcsóva csapott le a madárra s az hamuvá vált. Mire az ember odaért, már csak ezt a hamut találta mindenütt.

A hamuban volt egy széndarab, amelynek még izzott a belseje. Ahogy közelebb hajolt hozzá, elsőszülött lánya arcát látta meg benne. Az ember a kezébe vette a széndarabot. A lány szólt hozzá:

„Visszatértem, hogy értékes ajándékot adjak a népemnek, a Wayandot nemzetnek. Először a saját klánomnak, a Hawk klánnak adom át. Íme, itt van.”

Azzal a lány kinyitotta a tenyerét, s a benne lévő apró magokat a hamuba szórta. Nem sokkal később egy hatalmas dohánymező nőtt azon a helyen. A lány megtanította az embereknek, hogyan termeljék, hogyan ápolják a dohányt, és megtanította azt is, hogyan és mikor tegyenek dohány adományt, illetve hogyan füstöljék azt a pipáikban.

xxx

Ugyanennek a történetnek egy másik verziójában az izzó szénből nem az öreg ember lánya, hanem a hegyi aprónép egy hüvelykujjnyi tagja bújt elő.

„Azért küldtek hozzád,” – mondta az apró emberke – „hogy segítsek neked. Figyelünk már egy ideje téged. Tudjuk, hogy milyen áldozatokat hozol másokért és soha nem kaptál még érte semmit. Egészen a mai napig.”

Kinyújtotta a kezét az öreg felé.

„Mi ez?” – kérdezi az ember.

„Megnyugvás, megelégedettség” – válaszolja az apró lény. Kinyitja a tenyerét és néhány magot ad az öregnek. „Szórd őket a hamuba.”

Az ember így cselekszik. Azon nyomban kizöldül a környező terület, s az egykori fenyves buja dohánymezővé válik.

Az emberke ekkor egy pipát is ad az öregnek. „Szárítsd meg a leveleket, tömd meg vele a pipát és füstöld el. Hosszú életet kaptál, s ez segíteni fog eltölteni az időt, társad lesz, amikor magányosnak érzed magad. Álmokat hoz a jövőről és a múltról, a füstben meglátod szeretteidet, fiatalságod ereje is visszatér hozzád.”

Az öreg köszönetet mondott az apró emberkének.

„Tanítsd meg a többieket is a dohány használatára. Legyen nekik is dohányuk, leljék benne kedvüket és találjanak megelégedettségre általa.”

Azzal az apró ember eltűnt, mintha ott sem lett volna. Az öreg visszatért a faluba álmai erejével, a múlt és a jövő arcaival.

Így került a dohány az amerikai őslakos nemzetekhez.

Forrás: Ella Clark, Indian Legends of Canada. Toronto: McClelland and Stewart, 1960

In: Antology of Traditional Tobacco Stories, In: https://ebccp.cancercontrol.cancer.gov/uploads/RTIPS/WHE/DoHHS/NIH/NCI/DCCPS/2078.pdf

a második verzió:

Canadian Fairy Tales by Cyrus Macmillian (1922) revised by Jacob Meza. In: https://medium.com/@soitistoldcast/tobacco-582226ffdc0b