Kőpipák. A legrégebbi változat valószínűleg kavicsból készülhetett. De a leletek körülményeinek története ennél a fajta eszköznél is ismeretlenek. Vannak teóriák, de ezekre nem térek ki külön, aki szeretné, ezt a témakört is kutathatja. Annyi biztos, a legrégebbi ilyen eszközök használata i.e. 1000 – 300 körölre tehetők, szintén az észak-amerikai földrész Moundville-kultúrájának legrégibb rétegeiből származó leletek alapján. Ezek már a figurális, a könyök, kilincspipák elnevezést kapták a kutatóktól. Ide tartoznak a mikmak-pipák, ami nevét a Szent Lőrinc folyó völgyében élő hasonló nevű indiánokról kapták.

A kőpipák területi elterjedése különböző elnevezéssel, valószínűleg összefügg a ’szent pipakő’ előfordulásával. A 15-50 cm széles rétegekben előforduló kő, bányanedves állapotban könnyen megmunkálható. „Az indián legendák között találhatunk olyat is, miszerint az özönvíz idején, az idemenekülő emberek húsa alakult át vörös kővé. Manitu tilalma értelmében a bányák körzetében nem használhattak harci bárdot, s bányászás közben – még a harcban álló törzsek sem – háborgathatták egymást.”

Irokéz agyagpipák. Észak-Amerika egyes részein, ahol irokéz indiánok éltek a gyarmatosítás idején, különös pipa-kultúra alakult ki. Főleg sírokból kerültek elő a XV-XVI században készült égetett cseréppipák. Anyagukat és megformálásukat tekintve eltérnek az eddig említett formáktól. Ezen a pipák esetében, már enyhe szögben kapcsolódik a fejhez a szár. A fej többnyire ember, vagy állatfejet ábrázol. De miért ne lett volna pipájuk is cserépből, ugyanis a feltárt leletek igen nagy számban bizonyítják, hogy az ott élő indiánok agyagművességüket igen magas fokra fejlesztették.

Csontpipák. Az állati csontokból faragott pipák készítésében az eszkimók élenjárók. Már a történelem előtti időkben készítettek csont pipákat. A Behring-tengeri kultúra legrégibb emlékei az i.e. 2300 körülre tehetők. Az indián kultúrára is hatást gyakoroltak nagyjából 1500 évvel később. A dohány több irányból is eljuthatott hozzájuk, de nagy valószínűséggel az indiánoktól jutott el hozzájuk. A pipájukat viszont a helyi adottságoknak megfelelően főként csontból készítették, fóka- és rozmár agyart használtak. De Szibériában is találtak nagyon régi, valószínűleg szibériai mamut csontjából készült pipához nagyon hasonlító eszközt. Készültek uszadékfából is eszkimó-pipák, amik az agyar formáját utánozták, két részből álltak, ahol a szár volt fából, a fej pedig kőből, csontból. De volt, hogy a fa szárra fémből készült kis kosárkákat illesztettek.

Szarvasagancsból készült pipák Közép-Európára jellemzők, és főként a vadászok közt volt igen népszerű. Fontos megemlíteni, hogy ezekhez a vadász-pipákhoz felhasznált természeti formák itt voltak a legjellegzetesebbek. Az agancs felületétől kezdve az elágazásokig, összenövésekig igen jellemzően meghatározták a pipa végső formáját. Többnyire érintetlenül hagyták az agancs fodros rózsáit, a bütykös, erezett felületet, s csak helyenként díszítették felületét figurális rajzolattal.

’Az eszkimók rozmár- és fókaagyarból készült pipái, épp úgy, mint az Alpok vidékére jellemző szarvasagancs pipák valóságos szükségletet elégítettek ki, faragóik a természet adta formát hasznosították a pipa kialakításakor.’

Dippe jelentős kikötő volt, kitűnő hajósokkal, akik a Portugál hajósokat megelőzve jártak Guinea partjain, a Kanári-szigeteken. Dippe nagyon komoly dohányfeldolgozó hely is volt. Ha már volt dohányfeldolgozás, és mivel a kikötőbe érkező hajókon rengeteg elefántcsont is volt, magától értetődően alakult ki az ott tevékenykedő elefántcsontfaragóknak köszönhetően az elefántcsont pipa, ami igazi luxusigényeket elégített ki. Ehhez nélkülözhetetlen minták is társulnak, virágfüzér a kazánon, koronás női mellkép, az előre hajló talpa rendszerint sast ábrázolt. De megjelent ezeken a pipákon a delfin mintázat is. Külön faragták a szártartót ami párhuzamos volt a fejjel és szintén rendkívül díszesen volt mintázva, általában gyümölcs és növény ornamentikával. Sok gyűjtemény őrzi ezeket a szépen faragott pipákat.

Üvegpipák. Ebből az anyagból soha nem vált igazi dohányzó eszköz, inkább kirakati díszként használták a pipafaragók műhelyeikben. Minden olyan tulajdonsággal rendelkezik, amik egyáltalán nem hasznosak pipaalapanyagnak. Nem nedvszívó, törékeny, hamar átmelegszik. Ennek ellenére például Murano szigetén, színes, fodros pipa remekműveket készítettek a mesteremberek üvegből.

Fémpipák. A hajósok, katonák, diákok közt elterjedt pipázás viszonylag jól és megfizethető eszköze a cseréppipa volt. Ha eltört, a pótlásuk sem okozott komoly fejtörést. De nagy bosszúságot tudott okozni, ha olyan helyen történt baleset a pipával, ahol lehetetlen volt pótolni. Mindezt elkerülendő, míves. díszes, veretes pipapartókat készíttettek, hogy megóvják a nagy becsben tartott füstölgő szerszámaikat. Először ezekre került fémből díszítés, általában csatok formájában. De volt, hogy nemesfémmel is díszítették, így formálva azt értékes luxustárggyá.

Mivel a hosszú utakon használt törékeny eszközök igen sok kellemetlenséget okoztak, valószínűleg a tengerészek fémpipákat kezdtek el használni. Általában ezüstből készültek és szép kupakokkal látták el azokat. Ezért is gondolható, ezeket inkább utazók használták. Volt, hogy a szár is nemesfémből készült, de inkább szerették a nemes ébenfát, elefántcsont szopókával. A kor francia divatjához igazodva, mitológiai alakok fejét ábrázolták az ötvösmesterek kezei alól kikerülő remekművek. Ezek a fém pipák különleges dohányzóigényeket is kielégítettek, például a katonacsizmába tűzve baj nem érte. De az anyag tulajdonsága miatt, csakúgy, mint az üveg esetében, nem nyerte meg a dohányzó-pipázó embereket. Ráadásul a nagyon átforrósodott fém, valószínűleg a szájat is égette. Így ez is megmaradt dísztárgynak, vitrinben élő csecsebecsének, esetlegesen reprezentatív ajándéknak.

Van egy sorozat az egyik televíziós csatornán, a címe Tűzben edzett. Kovácsok mérik össze fegyverkészítő tudományukat. Az egyik részben a feladat egy olyan Tomahawk készítése volt, aminek a fej nyélhez közelebbi végén egy pipa is van. Néztem akkor nagyokat, de nagyon tetszett a dolog. És kiderült, valóban léteztek Tomahawk-pipák. Igazából elég gyalázatos politizálásnak köszönhetik létüket. Az észak-amerikai kontinens őslakóinak fegyverei kőből, fából, rézből készültek. Mivel nem voltak túl jólelkű hódítók az akkori prémkereskedők, így a kizsákmányoló cserekereskedelemből bőven kivették részüket a fémből készített vágóeszközeikkel. A francia uralkodó tanácsadóinak jutott eszébe, a béke szimbólumaként használt két tárgyukat egyesítsék: a csatabárdot és a békepipát. Ezt az angolokkal hadilábon álló kanadai törzsfőnököknek ajándékozták, a francia barátság jutalmazására. Így állítva maguk mellé az indián törzseket az angolok ellen. Merthogy akkoriban az angolok és a franciák már ott a távoli földrészen is igencsak rossz viszonyt ápoltak egymással, jó hagyományukat tovább ápolva! És ugyanezt a módszert az angolok is átvették, ők is készítettek jó sok ilyen eszközt, amit az indiánok igencsak megkedveltek, rettegett fegyverré vált az őslakosok kezében, és a fehér ember elleni könyörtelen harc félelmetes jelképévé vált.

A vízipipa. Egy jó pipa felszívja a dohány égésekor felszabaduló párákat, viszont a forró füst elég sok kellemetlenséget okozott a dohányosoknak. A több részből összerakott hosszú cseréppipa szár ezt a gondot megoldotta. De a porcelán pipában összegyűlt a bagólé. Ezt a gondot küszöbölte ki a háromrészes vízzsákos pipa. A hosszúszárú csutora nélküli pipa (csibuk) egy perzsa cseresznye szárat kapott, vízzsákkal. Ezt a szárat később hajlékony csőre cserélték le, a vízzsákot pedig egy általában korsó formájú edény váltotta fel. Ez a vízipipa (nargilé, hookah, kallian). Perzsiából, vagy Indiából származó dohányzó készség, ami három részből áll. A tölcséres, vagy tányérszerű pipafej égetett cserépből, tajtékból készült. A fejből cső vezette a füstöt a tartályban lévő illatos, aromás vízbe, ami a tartályt csak félig töltötte meg. A vízszint fölött egy, vagy több cső torkollott a tartály levegőkamrájába. Ennek a pipának a használata már rendkívül hűvös és illatos füstöt eredményezett az izzásig hevült dohány szívásakor. Az indiai nargil elnevezés kókuszdióra utal, ezért valószínűsíthető, ebből készült az első ilyen eszköz tartálya. A perzsa kalian már fémből készül, minden részét gazdagon díszítik. Igazi műtárgya lesz az otthonoknak. A törökök a sárga- és vörösrezet részesítik előnyben, amit általában Korán-idézetekkel díszítenek, gazdag növényi mintázatokkal egyetemben. Ahol az iszlám teret hódított, ott nagyjából mindenhol megtalálható a díszes, talpas vízipipa. természetesen ezen eszközök közt is találunk méregdrága műremekeket, amik igazi luxust kielégítő tárgyakként díszelegtek a tehetősek hajlékaiban. Bizonyosan India közvetítésével jutott el Kínába a vízipipa. Majd később Japánba is. Így a fém vízipipák mellett divatosak lettek a porcelán eszközök is, amelyek általában a kínai edénykészítés formáihoz és díszítéseihez igazodtak.

És most a legelterjedtebb, legnagyobb daraszámban gyártott cseréppipa kerül terítékre. Ez a fajta határozta meg a pipák fejlődését, alakváltozásait a legjobban. Anyaga az agyag, és a legfőbb tulajdonságai a képlékenysége, alakíthatósága. Még egy fontos jellemzője ennek az anyagnak, a száradása folyamán igen könnyen lehet véséssel, karcolással mintázni. Szárítás, égetés után, nagy a nedvszívó képessége is.

Az agyagművesség szinte egyidős az eszközkészítő emberrel, ősidők óta használja ezt az anyagot különböző kerámia tárgyak elkészítéséhez. Egy nagy hátránya van, igen törékeny, ezért több nemzedéket nem tud kiszolgálni egy-egy eszköz. Viszont e tulajdonsága miatt, folyamatosan újra kellett alkotni a használhatatlanná vált eszközöket, így a fejlődésük, alakjuk, formájuk, újra és újra változott, finomodott a használóik és készítőik igényeihez igazodva. Így ezek a tárgyak kiválóan alkalmasak a régészeti kormeghatározásra, a különböző korok divatja által diktált mintázatok, formái által. Formálásuk az ősidőkben kézzel, majd későbbiekben sablonokkal, préseléssel történt. Az idő múlásával, a technológia fejlődése magával hozta a jobb minőségű agyag használatát és a külső máz használatát.

Mivel az agyag egy célszerűen alakítható anyag, a pipagyártás sem nélkülözhette. Az alapanyag használatát az is alátámasztotta, hogy a kiégetett végtermék szerkezet likacsos szerkezetű, aminek köszönhetően a dohány égetésekor keletkező nedves üledéket, a füst ízét rontó kondenzátumokat a porózus anyag részben felszívja. Viszont e tulajdonsága miatt könnyen el is tömődik, így többé-kevésbé alkalmatlanná válik a füst továbbítására. Ezekhez a pipákhoz igen olcsón lehetett hozzájutni, így a cseréjük nem okozott különösebb anyagi megterhelést. A tulajdonságai miatt a mai napig ez a fajta pipa a legalkalmasabb a különböző illatanyagú és összetételű dohányok kipróbálására.

’Elkészítésük az agyag előkészítésével kezdődött, amit iszapoló vízzel teljesen folyóssá tettek, majd egy télen át faládában tárolták. Majd több szűrőn át megtisztítva, téglányi darabokat vágtak belőle. Ezt kaparókéssel leveles radarokra szelték, végül kevés vízzel képlékeny tömbökké formálták.’ Ez a leírás egy 1770 körül Köln környékén működő agyagpipa készítő kisüzem leírásából maradt fenn. A megformálásuk ezután következett, egy kézzel durván megformázott darabot mintarésbe tettek, ahol a végleges formát sajtolással érték el. A lyukakat nyeles dugóval (fejet), és egy erre a célra kialakított dróttal (szárat) alakították ki.

Alapvetően két formát lehet megkülönböztetni, az angol-holland típusúra, ahol a fej és a szár egyben készült, és a török típusra, ahol csak a fejet készítették agyagból, a szárat fából faragták hozzá. Ezt a kevésbé törékeny, gyakorlatiasabb formát vették át hazánk pipakészítő mesterei is. valószínűleg ez a forma késztette a svájci és francia pipásokat is a figurális pipafejek megformálására.

Ezen a linken megtekinthető két féle pipa készítésének folyamata:

Ha valakit érdekel a cseréppipa fejlődésének történelmi háttere, érdemes elolvasni a Pipázó eleink című könyvet. Abban részletesen leírja a szerző ennek a pipafajtának a jellegzetességeit országokra lebontva.