A Magyar cseréppipák

Mivel hazánkban is jelen volt a dohány és annak használata, nem maradhatott el a pipagyártás sem. Amikor a dohány megjelent országunkban, történelmének legsúlyosabb megpróbáltatását élte. A délről támadó oszmán-török hadigépezet világhódító tervekkel tört az országra. A történelem e sajnálatos szakaszát mindenki ismeri, 150 éven át lekötötték, morzsolták Magyarország erejét a törökök. A végvárakban harcoló zsoldosoktól tanulta el a magyar a dohányzás tudományát. De a szó dohány török megfelelője duhán inkább arra enged következtetni, hogy magától a töröktől való ez a szokás. Az egri várásatások során előkerült pipa töredékek jobban hasonlítottak a török csibukra, ami szintén cseréppipa egy jellegzetes formája, és valószínűleg nagy tömegben, helyben készült. Mesteremberek jelét nem találták rajtuk és minőségük is gyengébb volt, mint a török pipáké. Más helyeken történt ásatások leletei sem utalnak a hazánkban használt pipaformák nyugati eredetére.

A török uralom alatt a pipák színének, anyagának változása arra vall, hogy az idehaza fellelhető nyersanyagokat használva készítettek pipákat a fazekas mesterek, a messze földről származó kész pipák helyett. Más az agyag, más a színe is a pipának égetés után. De készítettek pipákat a török rabságban senyvedő magyarok rabok is. Egerben előkerült magyar típusú pipatöredékekből arra is lehet következtetni, hogy ott fejlett pipakészítő ipar alakult ki a török hódoltság idején, illetve az azt követő időszakban.

A Debreceni pipa

A debreceni pipagyártás kezdete a XVII. század végére tehető. Debrecenben 1665-ben rendeletet adtak ki a dohányszívás tiltására, hogy városukra romlást ne hozzon ez a foglalatosság. Sok foganatja nem volt a tiltó szónak, ugyanis ekkor már a Debrecen környéki földeken már termesztették is a dohányt. És ahol dohány terem, ott dohányoznak is, aki dohányzik, annak eszközre is szüksége van hozzá. A század végére már nagyon valószínű a pipakészítés jelenléte, ugyanis a rendelet azzal egészítették ki, hogy a dohány mellett, már a pipa készítését és árusítását is tiltották.

A pipakészítést az is elősegítette, hogy igen jó agyagot találtak Debrecen határában. A későbbiekben Mária Terézia a debreceni pipacéheknek adományozta az agyagbányát. A fehér pipák gyártásához Miskolc környékéről szállították az agyagot. Kezdetben kézi megmunkálással készültek a pipák. Mivel akkoriban még a fazekas céhek készítették a pipákat a XVIII. század végéig, ami igen pepecs munka volt, ezért főként a gyerekek, asszonyok foglalkoztak vele. Egy idő után a munkát a szegény özvegyasszonyoknak engedte át a város vezetése. A pipakészítést engedélyezték ugyan, de a tilalmat ismét kiegészítették azzal, hogy a városban egyet sem adhatnak el. A század végére a rendeletek elévültek, és ennek hatására egyre többen kezdtek el pipakészítéssel foglalkozni. Leírások alapján 1798-ban már 138 pipamester készített veres agyagból pipákat, és termelésül elérte az évi majd 11 millió (!) darabot. Csutorából sem kevés készült, 1 milliós darabszámot értek abból is. Ezt a mennyiséget még 50 év múlva is tartották, aminek a nagy részét Franciaországban, Angliában, Észak-Amerikában adták el. Ebből a hihetetlen mennyiségből is látszik, milyen jó minőségű pipákat készíthettek Debrecenben, hogy a franciák, és az angolok is gyártottak nagy mennyiségben cseréppipákat, aminek még a mai napig is nagy hagyománya van.

A pipákra kupak és a szár csatlakozásához réz is került. Ezt a kupakosok, vagy a rezezők készítették. Mikor már ők is árulhattak pipákat, nagy huzavona indult ki milyen fajta pipát árulhat. A rezes pipák árusítását kizárólag a rezezők akarták maguknak. Nem voltak hajlandóak a debreceni pipákat kupakkal ellátni, inkább más vidékekről hozattak pipákat, amikre rátették a kupakokat. Ennek a torzsalkodásnak az volt a célja, hogy a külföldre irányuló debreceni pipakereskedelmet kezükbe kaparítsák.

A debreceni pipakészítés mindvégig ragaszkodik a kézműiparos jellegéhez. Még akkor is, amikor a rezezők gyáripari termelést erőltettek. A kézműves pipakészítést a pusztulás veszélye fenyegette. De az öreg mesterek Csonka Sándor, Seres Lajos és fia Mihály, Kiss Gábor, Toldi József, nem tudtak szakítani a százados múltra visszatekintő módszerekkel. Méltán voltak büszkék a debreceni pipa hírére, a mester kéznyomát magán viselő, csak a kisipari gondossággal formálható szépségére, egyedi díszítésére, s nem tudtak megalkudni a tömeggyártás silányságával, igénytelenségével. 1872-ben újabb ipartörvény sújtotta őket, minek következtében egy fazekas céhbe húzódtak, és ekkora már a pipák mellett, egyéb tárgyakat is gyártottak, butykosokat, kancsókat. A filléres gyári minőségű olcsó pipa megfojtotta az igényes munkát igénylő árut. 1872-ben a céheket eltörlő törvény végleg megpecsételte az öreg pipakészítők sorsát. Volt, aki öngyilkosságba menekült, ahogy Seres Mihály is bánatában. Mielőtt eltávozott volna, a legszebb pipáit elásta udvarán. Az itt fellelt eltemetett pipák mindegyikén látszik a gondos kézimunka, az aprólékos mívesség.

A Selmeci pipa

Jó híre és igen nagy kelendősége volt a Selmeci pipának is. Kiváló anyaguk, jó anyaguk, ügyes formájuk messze földön megkedveltette ezt a dohányzó készséget főleg a kétkezi munkából élő pipásokkal. Az adriai kikötők környéki iszapból rendre kerülnek elő selmeci pipatöredékek. Ebből következtethetünk arra, hogy valószínűleg a tengerészek népszerűsítették leginkább, de a pipák kikötőkben való árusítása is jó hatással volt az elterjedésükre.

Mivel a harminc éves háborúban a külhoni katonák ritkán jutottak saját hazájukban készült pipákhoz, ezért a helyi dohányzó eszközöket vásárolták, használták. Ez a kereslet indíthatta el Selmecen a pipakészítést is. Selmec környéki agyagbányákban, jó fehér agyagot találtak a pipakészítéshez, amiből ott szép világos színű pipák készültek. Általánosan a magyar pipák formája inkább a török csibuk formából merített ihletet, mintsem az egyéb nyugaton népszerű formákból. Viszonylag magas hengeres kosarat formálta, amik alul fél gömbben végződött. A szár, ami külön állt a fejtől, jellegzetesen kb. 60 fokos szögben csatlakozott a fejhez. Nagyjából ez a szár állás határozta meg a Magyarországon készült cseréppipák többségét, Budán, Egerben és Kassán készült pipák esetében is.

A Selmeci pipák egyik jellegzetessége a talp gazdag díszítése. A pipa talpán legyező szerűen kinyíló kagylós-leveles ornamentika, az úgynevezett Rákóczi- és debreceni pipák fontos díszítő eleme is. A pipakészítés Selmecen a XVIII. század elején lendül fel. Az első pipakészítő műhely Selmecbányán XIX. század elejéről ismert. Az ott talált vörös és fekete pipatöredékek alapján igen jó beazonosítható a pipakészítő mester neve, Beneamin Annert. A fellelt pipatöredéklek díszítéséből még a műhelyben használt szerszámkészlet is rekonstruálható. Itt a legtöbb töredék, az úgynevezett Ferenc-császár pipa formájú. A teljes méret is tudható, ugyanis két teljesen ép pipa is előkerült a pipatöredék domb alsó rétegéből. Magassága 87mm, szélessége 26mm, kosara hengeres – 23mm. A rövid nyaka 45 fokos szögben áll a fejhez képest. Talpát hétújjú kagyló-levél díszíti. A

A selmeci pipák díszítését jórészt a bécsi klasszicizmus ihlette. Anyaguk általában terrakotta színű, vagy vörösre égetett, szép fényű cserép. A mintázást, itt is sablonban elkészült nyers agyagba kézzel végezték. Készültek hét lap alakú, feketére füstölt, hattyúnyakú pipák. Mintázatuk általában pontsoros háromszögű díszek, amiket szintén kéziszerszám használatával készítettek. Egy másik mester neve is fennmaradt, aki ekkor vezető pipakészítő volt, Hőnig Mihály. Igen jó hírnek örvendtek jól kiégetett pipáinak. Készített az egyszerű emberek által kedvelt darabokat, de igencsak kedvelték pipáit az úri társaságban is. Legendás történetek keringenek arról, mennyi utánjárásba került, hogy valaki hozzájusson egy Hőnig pipához. Ebből is látszik, hazánkban a cseréppipa reneszánszát élte ebben az időszakban, és minőségük, formájuk, díszítésük egyedisége miatt, igencsak kedveltek volta az egész világon.

A szivar és a cigaretta a selmeci pipa becsületét is megtépázta, a pipások egymás után csukták be műhelyeiket. A válságot egyedül Zachar Károly üzeme vészelte át. 1891-ben összevásárolta a tönkrement pipások felszereléseit, kibővítette üzemét, s egyedül ő látta el a piacokat selmeci pipákkal. Halála után, unokaöccse Móczik Rudolf vette át az üzem vezetését, s 1954-ig folytatta a mesterséget, amikor az összes felszerelése a selmecbányai múzeumba került.